Szabó Magda Alapítvány

 Sokáig szerettem volna író lenni, annak ellenére, hogy több negatív véleményt hallottam, miszerint az íróknak egyszerűen nincs kedvük dolgozni, ezért irkálnak összevissza. Sohasem értettem egyet ezzel az állítással, mert számomra a könyvek többet jelentenek annál, hogy alkotóikra azt tudjam mondani, firkászok. A regényeket falva olyan élményeket éltem át, amelyeket különben soha. Nemcsak azért, mert külföldi vagy képzeletbeli tájon, esetleg a múltban vagy a jövőben játszódott a történetük, hanem azért is, mert különösen visszahúzódó vagyok (amit persze próbálok jól palástolni, s néha meglepően magabiztosnak tűnök). Valahogyan úgy alakult az életem kezdeti szakasza, hogy sohasem voltam nagy társasággal körülvéve (az oktatási intézményeken kívül), sőt általában csak a szüleim és a 3 évvel fiatalabb húgom volt velem, ezért nehezen elegyedem szóba idegenekkel, ismerkedem. Mikorra 13 évesen gimnáziumba kerültem, hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül vagyok, és azóta is félek igazán közel engedni magamhoz bárkit. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy nagyon nehezen tudom helyesen kifejezni az érzelmeimet, hanem abban is, ahogyan kinézek: rossz magamnak beismerni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért nem foglalkozom igazán a divattal, eleget a külsőmmel, mert félek, hogy véletlenül felkelteném valaki érdeklődését, és belsőséges kapcsolatot kellene kialakítanom. A könyvekkel viszont soha semmilyen hasonló problémám nincs: mindig velem vannak, lehetőségem van mélyen megismerni őket, de magamat nem kell feltárnom, kiszolgáltatnom magamat (számomra a kiszolgáltatottság az egyik legrosszabb érzés, amikor mások jóindulatára szorulok, és nem tudom én irányítani az összes ember által megszabható körülményt), felvidítanak, megnyugtatnak – magukat adják, mint egy barátságban.

Azért akartam író lenni, hogy én is ilyen csodákat alkothassak, ami ennyit jelent másoknak, anélkül, hogy belegondoltam volna, az író is önmagát adja bele a műveibe; mivel a kettősség mindig is jellemzett engem, nemcsak a segítés, hanem a hírnév vágya is vezérelt. Máig igaz rám: szeretnék a közösségben vezető szerepet betölteni, de nem tudom a társaimat elég közel engedni magamhoz, és nem viselem jól hosszabb időn át a központisággal járó figyelmet a megszokott háttérbe vonultsághoz képest. Ha írtam, szinte mindig én voltam a főszereplő, aki a való életben nem tudok lenni, akinek a sorsa jóra fordult, megtalálta a szerelmet, teljes lett az élete. Hamarosan rájöttem, hogy ezzel nem tudok semmit sem mondani az olvasóknak, sőt szórakoztatni sem tudom őket, ezért ma már csak akkor fogok ilyen céllal tollat, ha igazán rosszul érzem magam lelkileg. Azóta „csak” naplót írok, de ez már „kötetszámra” rúg, mert olyan nekem, mint egy pszichológus. Mindent elmondhatok neki, csak annak adja tovább, akinek én megengedem (néha, ha nem tudom, hogyan fejezzem ki magam mások felé, egyszerűen csak leírom a naplómba, és megkérem azt a valakit, hogy olvassa el), nem bánt meg, mindig ráér, sohasem kell rá várnom, és én vagyok számára a középpontban. Mindazt, ami bánt, kiírom magamból, mert papíron olvasva reálisabban tudom szemlélni a gondolataimat, segít a döntéshozatalban. Saját írói válságomnak tekinthető, amikor még magam számára sem vagyok képes szavakba önteni a bajaimat, ami szörnyű fezsültséget okoz bennem.

Az én írói pályafutásom tehát még a kezdetek kezdetén abba is maradt. Szabó Magda Az író pályája című levelében írja a következőket: „Egy gyermek és egy költő érzékelése sajátságosan hasonlít egymáshoz, a gyermek és a költő bizarr képkapcsolása inkább rokon, mint egy nem költő felnőtt és egy költőlátásmódja. Hogy ez a sajátságosan poetikus észjárás és kifejezésmód később is megmarad-e, és egyáltalán mivé formálódik, azt még nem lehet tudni…”. Néha még azért reménykedem, hogy a Dollo-törvény (biológia) nem érvényes az irodalomra, s az evolúció (esetemben egyedfejlődés) során elveszett szervek (tulajdonságok, tehetség) mégis megjelenhet újra. Ebben megerősít egy újabb gondolat ebből a levélből: „Mert nemcsak az író választja meg, miről akar írni, a mű is kiválasztja magának az íróját, s ha létre akar jönni, egyszerűen teherbe ejt valakit önmagával, s világra jön akkor is, ha maga az író állna ellen fogantatásának…”. Egy időben sokat álmodtam azt, hogy ujjamat a sorokon vezetve (amit különben sohasem szoktam) olvasom fel az általam írt, gyönyörű iniciálékkal díszített, színes (sárga, mint a régi könyvek) papírra nyomott folytatását a Harry Potter- sorozatnak. J. K. Rowling ebben megelőzött, de talán van egy másik könyv, ami arra vár, hogy elég érett legyek a megírásához.

Legtöbbször azonban úgy érzem, nincs tehetségem az íráshoz, és azt sem tudom pontosan megfogalmazni, mi tesz valakit igazán jó íróvá, mi zajlik bennük, amikor alkotnak. Szabó Magda levele ennek elképzeléséhez ad segítséget, beavat minket, hétköznapi embereket az alkotás titkaiba, hogy megértsük, mi játszódik le az íróban, mi áll egy-egy regény, dráma, vers megszületésének hátterében, hogy később hogyan birkózik meg az ismertséggel, népszerűséggel. Számomra azért fontos, hogy a mű keletkezési körülményeiről is olvassak, ha lehet, az író saját tollából is, mert ez által könnyebben megérthetem a mű üzenetét, részletesebben megismerhetem a mű gondolatvilágát, esetleg segítséget nyújt a továbbgondolásban, hogy az üzenet ne csak szavak halmaza legyen, hanem megvalósult szándék, jobbító tett is. Az életmű fényében vizsgálva az egyes mű szolgálhatja az író személyének jobb megismerését is, ami által – átvitt értelemben – az író, a regény szereplői és az olvasó között szövődő barátság mélyülhet, ellentétes érzelmek enyhülhetnek.

Elgondolkodtam azon is, hogy hogyan tudja valaki megítélni a műveiről, hogy azok kiadásra érdemesek-e, hiszen minden munka, amit megír, a személyisége része, kicsit olyan, mintha a gyermeke lenne, de mindenképpen ő alkotta, ő bocsátotta ki a világba, ezért nem feltétlenül elfogulatlan vele szemben. Mint egy igazi szülő, elnéző lehet, mert szereti, amit létre hozott, számára sokat jelent: megoldáskeresés egy problémás élethelyzetben, egy szerelem kezdete, újabb állomása, lezárása. Egy személy elvesztését feldolgozandó, írhatunk róla, egy meglepő helyzetet, eseményt megoszthatunk másokkal az írott sorokon keresztül. A szülők másik része sokat vár gyermekétől, magas mércét állít számára, s talán nem mindig tudunk megfelelni. A bátortalanabbak ilyenkor a sutba vágják írásaikat, évekig őrizgetik őket egy fiók mélyén ahelyett, hogy a mérce megütése érdekében javítanának rajtuk – ha tudnának. De mi van, ha valaki aránytalanul alulértékeli műveit, magát? Mi történik azokkal, akik fejlődni szeretnének? Azt tanuljuk, hogy a Nyugat megalapítása után az irodalmi élet fellendült, írók és költők sokasága tűnt fel az irodalmi palettán. Persze voltak kevésbé tehetségesek is, de a mennyiségnek egy idő után minőségbe kell átcsapnia, még ha ez sokak számára sértően hangzik is. De a kevésbé jók is adhatnak érdekes ötletet, inspirálhatnak másokat nagy művek megírására. Ami számomra hiányzik, az az, hogy a mai vidéken is rendszeresen halljunk az irodalmi és tudományos életről a médián keresztül is. A hiány talán azért van, mert az emberek egyre kevesebbet olvasnak, többet dolgoznak, s az általános műveltségük sem annyira széleskörű; talán azért, mert nincsen elég megjelenési lehetőség az újak számára (nemrég hallottam egy beszélgetést a Kossuth-rádióban, ahol a témával kapcsolatban megjegyezték, hogy a mai vezető napilapokban gyakorlatilag nincsen irodalmi rovat, esetleg a hétvégi mellékletben megjelenik néhány könyvajánló, ami kevés). Lehet, hogy nem megfelelő az elismertség, vagy az olyan mecénások hiányoznak, mint Hatvany Lajos, aki többek között Ady Endre és József Attila gyógyulását, életét segítette „pénzadományaival”. A legfájóbb az lenne, ha azért állna fenn ez az állapot, mert nincsenek igazán jó új alkotók, vagy valakik érdeke az lenne, hogy az emberek tömegei alacsonyabb műveltségi szinten, kisebb kulturális igénnyel éljen.
Sok kérdésben úgy tűnhet, hogy régen jobban ment az irodalom szekere, a mának tehát nem érdemes próbálkoznia az írással, az irodalmat elég lesz olvasni is, de nem művelni. Ez azonban nem igaz, a kortárs alkotókra szükség van, hogy a jelen problémáit feldolgozzák, a múltbeli eseményeket aktualizálják. A művészeteket nem szabadna elengedni az egyes ember életéből sem, főleg nem egy egész országéból, mert azzal a lélek sérül, és olyan romboló hatások lesznek úrrá, mint az erőszak és az igénytelenség, közönyösség.

A mai világ, azt hiszem, rohamosan változik az ötven, sőt akár a húsz évvel ezelőttihez képest is. A kapcsolatok átalakulnak a családokon belül, az iskolában, mindenütt. Szabó Magda Az író ideje című levelét olvasva, valahogy úgy tűnik, hogy ma az emberek még rajongani is másként rajonganak. Ki gondol ma már arra, hogy meglátogassa kedvenc íróját, filmsztárját (tisztelet a kivételnek, de sokan, főleg a hollywoodiak teljesen megközelíthetetlenek, elzárkózóak az átlagemberek irányába), esetleg levelet írjon neki (hiszen a rokonoknak is alig írunk, hát még egy írónak, levelezőtársnak!) ahelyett, hogy rajongói oldalakat böngésszen az interneten, elolvassa a legújabb pletykákat a kedvenc magazinjában, plakátokkal díszítse a szobája falát, esetleg sikítozva ugráljon a biztonsági kordonok mögött a sztár egy nyilvános eseményre való érkezésekor? Talán úgy hangzik, mintha csakis tinilányokról szólhatott volna az előbbi mondatom, de sokszor hallani sztárokat zaklató felnőttekről is! Azt hiszem, a zaklató szó jól kifejezi a mai rajongást, a régit pedig inkább a tiszteletteljes szóval jellemezném. Szabó Magda sorait olvasva is a „rajongó” felé áradó tisztelet és őszinteség hangja ütötte meg a fülemet. Azt éreztem, hogy az írónő a levél feladóját egyenrangú félnek tekinti, akit nem lehet becsapni, s mint szakmabeli, beavatja a kérdezőt más hivatást űzők számára ismeretlen dolgokba, olyan hangon, ahogyan bármelyik más pálya rejtelmeiről írna.

A levél kezdetén bevezeti a címzettet a „keletkezési körülményekbe” (ami a legtöbb levélben szerepel: Most tudok csak írni, mert az egészségem eddig nem engedte meg, hogy felkeljek, sajnálom, hogy megvárakoztattalak…) s egyben saját írói életének (ami, valljuk be, azért nem lehet ugyanolyan, mint egy nyolcórás állást betöltő személyé, főleg, ha az illető a szabadúszóság „Mekkájában fürdőzik”) részleteibe is. Ezzel igyekszik az iránta táplált bizalmat erősíteni, az írók rétegébe vetett hitet visszaállítani, előkészítve a mondanivalója lényegét. Őszintén elmondja, hogy mivel rengeteg levelet kap, nem őrzi meg mindet, de szívesen válaszol (talán kötelességének is érzi) az olyanokra, amelyekben tanácsát, vigasztalását kérik, úgy érezte, hogy nem szorul rá a címzett a válaszára, mivel kiírta magából azt, ami bántja. Mivel a lelke megkönnyebbült, el fogja felejteni az esetet. Aztán egy tipikus éjszakán, amikor hosszan dolgozott, és gondolatait fogva tartotta a történet, lement a házuk kertjébe a kutyájukkal, hogy megpróbálja az alkotás láza miatt benne kialakult feszültséget oldani, pihenni. Ebben az írók számára tipikus élethelyzetben ébred rá, hogy szükséges megmagyaráznia a más szakmabeli számára hivatása egyik sajátosságát: munkaideje 24 órás. Kötetlenül bármikor rátörhet az ihlet, de nagyon könnyen el is illanhat, s ha egyszer jelen van, azt ki kell használni, amennyire csak lehet. Ebben a túlhajtott, empátiát igénylő állapotában érzi meg az írónő, hogy a kapott levél sorai mögött sértődöttség húzódik, s a megkövetést egy másik írótól reméli a feladó. Ő azonban nem ezt teszi, hanem beavatja egy tisztelő számára érdekes titokba, így rávilágítva arra, hogy nem szándékozta megsérteni őt a kolléga, az ajánlatot, amit számára tettek, el kellene fogadnia. Azzal, hogy elmondja gondolatait, a válaszlevél történetét, csak magát igyekszik felmenteni, bocsánatot kérni a késlekedésért, mint egyetlen „hibás” a helyzetben.

Ezzel a magyarázattal az időrendet ugyan megbontotta, de az érthetőséget szolgálta, s most vissza is tér a kronológiához, amennyiben a látogatás­levél­válaszlevél hármast kronológiába szükséges sorolnunk. Hogy minden későbbi olvasó számára érthető legyen, az írónő összefoglalja a kapott levél tartalmát, a cselekménysorozatot elindító látogatás történetét. Ezzel azonban közvetíti a címzett felé azt is, ő hogyan értelmezte a történteket az elbeszélés alapján. Szavaival, melyek között a saját hétköznapi és a levélből kölcsönzött pátosszal telik egyaránt megtalálhatóak, valamint mondataival, melyek rövid tagmondatokból álló többszörösen összetett mondatok, egyszerre érezteti a feladó és saját álláspontját. Előbbire nagy hatást tett egy olvasott mű, ezért úgy döntött, meglátogatja az íróját, hogy kifejezze az iránta érzett tiszteletet, hálát. A látogatás, a rövid, ötperces találkozás és az ajándékba vitt virág gesztusával (hiszen nem ismerte az író családi állapotát, mégis gondolt a feleségre) hangsúlyossá válik a látogató férfi részéről megjelenő udvariasság, fokozott várakozás (amit a készülődés hosszabb leírása is kifejez). Ezzel szemben a feleség, az író sértően elutasító volt, mert az író maga szóba sem állt vele, elküldték őt egybe nem teljesülőnek tűnő ígérettel, miszerint levélben találkozót beszélhet meg az íróval a látogató (a leírás rövidsége itt is kifejező erejű). Csodálatos, hogy az írónő az érkezett levél tartalmát úgy foglalja össze, hogy abban kifejeződik a különben alig érezhető sértettség és annak a levélbe beleírt indoklása, de egyben az is, hogy maga Szabó Magda nem elfogult egyik féllel szemben sem, a békebíró szerepét vállalta a helyzetben. A férfi a sértés hatására a virágot is elfelejti átadni, de már feleslegesnek is találja az udvarias gesztust, hiszen feleletül korában is csak felfuvalkodott megvetést kapott, legalább is így érzi. (Hányszor fordul elő velünk is, hogy bár tudjuk, mi lenne a kedves, az illendő, nem tesszük, mert azt hisszük, aki gonoszul válaszol, azzal nem is éri meg jót cselekedni!) Panaszával Szabó Magdához fordult levélben a sértett férfi; ezzel felvázolódott előttünk az olvasott levél megírásának minden előzménye, következhet a válaszlevél a válaszlevélben, a probléma megoldása (együttértés a feladóval, az író elmarasztalása, sajnálkozás a rossz tapasztalat miatt, annak bizonygatása, hogy nem ez a magatartás nem jellemző az írókra). De mégis teljesen mást kapunk.

Szabó Magda egy rövid bekezdésben, három mondatban összefoglalja a véleményét, az egész levele tartalmát. Hivatkozik az érkezett levélre, annak előzményére, az írónál tett látogatási kísérletre, valamint a címzett további bizalmát kéri. Utóbbi azért fontos, mert a válasz, amit adott, egyáltalán nem felel meg a címzett várakozásainak. Az írónő ugyanis nem marasztalja el a felkeresett írót vagy a feleségét, hanem egyetért velük, sőt saját magát hozza például: „Ha bepillantott hozzám, s észrevette, ott gubbasztok az asztalomnál, szép csöndesen visszacsukta az ajtót, s azt susogta a belépni akarónak: >Nem szabad. Kotlik.<” Már ebben a rövid bekezdésben is megfogalmaz valamit az írói lét titkából, amelyet a későbbiekben, véleménye indoklásaként, az író védelmében kifejt. Definiálja az írók fő tevékenységét, az írást: néhány kiemelt óra a rutinéletben, amikor az író befelé fordulhat, a lelkében, gondolataiban dúló kérdésekre választ keres. Ezután érvelését tárja a címzett elé, egy az olvasó számára különleges és mégis jól ismert játékra csábítva. Talán életében először, most nem hős férfivá, nem lovaggá, felfedezővé, katonává változik, akik eddig a történet szálai mentén mozogtak, hanem magává a mozgatóerővé, az íróvá válik, aki közvetlenül nem (vagy csak ritkán, például Erich Kastner könyveiben vagy Kosztolányi Dezső az Édes Anna című regényében) szerepel a műben, mégis minden könyvben jelen van, mint megfigyelő, visszaemlékező én. Az ő feladata azonban a legnehezebb, hiszen minden figurát valóssá kell formálnia, csupán a szavai által. Ezért mondja azt az írónő, hogy nagyobb erőpróba számukra az írás, mint amekkora az ember teremtése lehetett, mert számukra nem áll rendelkezésre semmilyen kézzelfogható anyag, csakis szavak, nyelvhasználati szabályok.

Miután a „helyzetet”, az állapotot elképzeltük, írónak érezzük magunkat, a következő fokozatot, az író cselekvéseit is megismerteti velünk, a címzettel Szabó Magda. Három idegállapotról beszél, ami felfokozottságra, átlagtól eltérőségre utal, általában negatív értelemben, most mégis pozitívnak tekintjük a kifejezést (bár magában hordozza azt, hogy bár az időszak termékeny, mégis fárasztó, megerőltető).

Az első fázis a kiüresedés, majd újratöltekezés fázisa, amelyben minden saját tulajdonságát és véleményét, gondolatát „elfelejti” a prózaíró, belehelyezkedik a mű várható környezetébe, hangulatába, gondolatvilágába, ismerkedik a figurákkal (felfedezi a tulajdonságokat, amelyek mindenképen szükségesek az alakjuk pontos megrajzolásához), majd barátságot köt velük, igyekszik összekötni az életét az övékkel. Amikor eléggé ismeri őket ahhoz, hogy szinte minden gondolata az alakok körül forogjon, az ő eszükkel gondolkozzon, a saját életéből pedig kezd kiszorulni, elveszti felette az irányítást, hatalmas belső feszültséget fog érezni az író, amelyen nem segíthet más, csak ha munkához lát. Számomra az a megdöbbentő, hogy ugyanígy, ha én sem tudok szabadulni hosszú időn át egy gondolattól, ezt élem át (és Radnóti Miklós naplóját olvasva, a költők, mások is), korábban ezt vélte a címzettről is Szabó Magda: ha leírjuk, kiírjuk magunkból, talán segít. Lehet ez egy hirdetőtábláról nekünk szegeződő szó (olvasztott libazsír; Radnóti Miklós: Napló 1940. február 20.), egy felkavaró beszélgetés, tekintet, mozdulat vagy egy egész történés. Először még bizonytalan, hogyan kellene magát helyesen kifejeznie, olyan, mintha kötélen táncolna, vagy mintha egy nagyon vékony, könnyen elszakadó kötél segítségével próbálna kijutni egy nagyon mély szakadékból. De ahogyan egyre előrehalad a műben, gyakorlottá válik, művészete, kifejezőkészsége –tehetsége­ által képes lesz sikerre vinni a művet. De ekkor még a mű nagyon változékony, sokszor magam is érzem, hogy egy rosszul megválasztott szó mennyire más irányba terelheti az érzelmeket, a hangulatot, így akár a történetet is. Ilyenkor a leesés következik (sorok, oldalak kihúzása), ahogyan Szabó Magda írja, s újra kell kezdeni a témára hangolódást keservesen küszködve.

A második fázis ismertetését olvasva ráismerhetünk arra az állapotra, amelyikben a felkeresett és a levélben megszólított író is volt. A kapcsolat a figurákkal mindennapos, ezt igénylik, hogy minél valóságosabbak legyenek, ezt igényli minden közeli, bensőséges emberi kapcsolat. Még ebben a legtermékenyebb állapotban is rengeteg dolog hátráltatja az írókat. Sokan szenvedhetnek időhiánytól, mint korábban olvastuk, ha fizikailag képes lenne rá, Szabó Magda is 24 órát dolgozott volna egy napon, hogy ne szakadjon meg a történet szála, hogy ne kelljen újra bajlódnia azzal, hogy belelendüljön a munkába, és a szavak újra úgy áradjanak a gondolataiba, mintha csak valaki a fülébe súgná azokat. Az író csak testben van ott, lelkét kitöltik a mű szereplői, körülményei, „már nem azonos önmaga életével”, s ha semmi sem zavarja, a mű teljesen átveszi az irányítást az élete felett. Eloszlatja azt a tévképzetet is, hogy a szenvedés csak még termékenyebbé teszi az írókat. Bár néhány esetben ez igaz, legtöbbször hátráltatja őket, hiszen, ahogyan írja, mindenki megtalálja a maga számára fontos, általa tapasztalt, számára feszültséget okozó témákat, igyekszik a feszültséget oldani, a világra reagálni. Egy hasonló levélben azt kérdezték tőle, miért mindig bizonyos szakmák képviselőit állítják az írók pellengérre. Szabó Magda azt válaszolta, hogy az írók sok jót is látnak, de műveikben azt emelik ki, ami zavarja őket, és ezek a dolgok vagy egy bizonyos foglalkozású emberhez kötődik, vagy egy tulajdonsághoz, melyet az író egy általa jól ismert szakmaképviselőjében, a szakmához kapcsolódóan tud megjeleníteni. Tehát Szabó Magda az örök kérdésben, hogy az írók, költők kivonulhatnak-e a társadalomból, nemmel felel, mert témát, kifejezésben mintákat, és mint később látjuk, a könyv letételében segítséget adnak számukra. Hagyja gondolatait is elkalandozni, felsorol néhány példát, mi lehetett volna más, ha a szenvedés, a véletlenek nem hátráltatják az írói, költői munkát: Kazinczyt, Csokonait, Katonát több levelében is említi, őket tarthatta kedves elődeinek a magyar irodalomban.

A zavaró tényezők között első helyen azok állnak, amelyek az író számára rendelkezésre álló összefüggő időt bontják meg. Egy kedves vendég, egy telefonhívás ugyanúgy ki tudja zökkenteni, mint egy hosszabb utazás. az olvasók talán nem is érzik meg a parányi zökkenést az összetett mondat tagjai között, de ő tudja, amikor felveszi az alkotás fonalát, hogy jobbat tudott volna alkotni. Az emberekben alapvetően meglévő jobbra való törekvés az írókban, költőkben valamiért olyan erőteljes, hogy komolyan szenvedni képesek, ha nem találják meg a legkifejezőbb szót. Ez talán azért van, mert érzik, hogy a legpontosabb magyarázatból is elveszhet valami a kommunikáció során, ezért nekik a maximális kifejezésre kell törekedniük képekben, szavakban, hogy az olvasók megérthessék, amit el szeretnének mondani. Az író felesége jól tudta, hogy az alkotás e szakaszában a társaság csak zavaró tényező, ezért próbálta minél udvariasabban, de határozottabban elküldeni a látogatót, s kérni, levélben beszéljenek meg találkozót. Mert ahogyan Szabó Magda, úgy az író felesége is tudta, hogy a harmadik fázisban szükség lesz a tisztelő jelenlétére.

Az írók szinte állandóan küzdenek, ha nem az elítélő közvéleménnyel, akkor önmagukkal. Ezért fontos számukra, hogy biztos családi háttér álljon mögöttük. Szabó Magda egy édesapának írta levelében, aki le akarta beszélni fiát az írói pályáról: „… kudarcot és sikert egyformán segítsen neki elviselni, mert higgye el, egyik megérése sem egyszerű.” Radnóti időnként eladta néhány ruháját, hogy megvegyen egy-egy új kötetet, és Fanni támogatta, segített kiválasztani, mit érdemes áruba bocsátani. Az író felesége is tudta, hogy férje „súlyos igazságok hírnöke”, ha „rájön valami igazságra, ki kell mondania, ki is mondja, attól lenne boldogtalan, ha nem mondaná ki.” Ezért elküldi a látogatót, amikor arra van szükség, és meghívja, mikor ez kell. A feleség csendes támogatása a levélben feltűnik és tovasuhan, mint az édesanya halk léptei a múltban.

A csendes magányban, egy finom, forró tea mellett ülve akaratlanul gondolkodni kezdünk, és így, lenyugodva minden sokkal világosabb, mint amikor egyik hivatalból a másik üzletbe rohanunk. Ez az érzés hasonló lehet ahhoz, amit az író átél. Valahogy minden világosabb lesz, és tudjuk, mit hogyan kell jól tenni, rájövünk, hogy kár idegeskedni a jövő miatt, attól semmi nem lesz jobb, de reménykedhetünk abban, hogy aki eddig elrendelte dolgainkat, az a jövőnkről is gondoskodni fog ­legyen az bármilyen fontos ügy. Ez a termékeny csend, amelyre olyannyira vágyik minden alkotó.

Az írói munka harmadik fázisához érve ráébredhetünk, hogy miért volt biztos benne az írónő, hogy válaszolni fog a férfi levelére a megkeresett író. Ez, valljuk be, főleg a mai bizalmatlansággal és őszintétlenséggel, ígérgetéssel teli világban egynek tűnik a sok hazugság közül, amit csak a legnaivabbak hisznek el. Szabó Magda viszont kéri, hogy higgyen a férfi, ami nem csak egy udvariassági formula, hanem komolyan gondolt kérés, felhívás az adott szóban való bizalomra. Talán még ennek ellenére sem írna senki, de az írónő megindokolja számunkra a tanácsát. Én olyan vagyok, hogyha valaminek nem értem az okát, nem tudom elfogadni, és a legtöbbször nem is tudok a szerint cselekedni, csak a legnagyobb kényszer hatására. Ezért is fontos, hogy a harmadik fázissal is megismerkedjünk. A könyve befejezéséig az író csak befelé figyel, az új belső családjával (figuráival) törődik, kizárja a külvilágot és minden más embert. A műve végeztével szeretne elbúcsúzni a szereplőktől, akik között addig élt, és visszatérne a valódi emberek közé, családjához. Ez azonban nem olyan egyszerű, hiszen éjjel-nappal velük volt, talán velük is álmodott, hosszú időn, „talán éveken át”, s most, mint kellemetlen albérlők, nem lehet őket kiköltöztetni. Mindenhová „befészkelték” magukat, minden tárgyhoz kapcsolódik valamilyen emlék a legutóbbi regény alakjai közül egyhez. Mivel nem tudja máshogyan kiűzni őket az író, csak ha új élményeket szerez, emberek közé kell mennie. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy utazgasson, vagy esetleg nem is igényli, ezért társaságba megy. A hosszú munka miatt elfáradva jól eshet a csend után egy kis beszélgetés, főleg az elismerő szavak, tisztelet, szeretet hangján. Azokat az új ismereteket szerzi meg ilyenkor az író, amelyek segítik elfeledtetni a régi szereplőket, hogy ne bolyongjanak folyton a fejében, és akár egy következő regényhez is témát adhatnak. Mi is tapasztalhatjuk egy hosszabb könyv, film után, hogy gondolatainkat még sokáig foglalkoztatják a szereplők, hogy mi lett volna, ha másként történik valami, és ezért teljesen különbözően ér véget a cselekmény. Persze ezek a gondolatok legtöbbször meddők, és nem hoznak semmi változást az életünkbe, csak felesleges tépelődést.

Szabó Magda a levélíró számára kedves szavakkal, kívülállónak viszont túlzónak hatóan emeli ki a tisztelők fontosságát ebben a fázisban, de a férfi meggyőzéséhez lényeges. Ami pedig fontosabb: az írónő komolyan így gondolhatja, hiszen hitelessége azt kívánja, hogy ezek a szavai is őszinték legyenek. Az író pályája című levelében írja: „… az író nemcsak ad, kap is. Amit munkája lekoptat, lemar belőle, amire ráment az élete, a nappala, az éjszakai álma, míg szóvá váltja önmagát és felismeréseit, az alkotás ténye olyan élmény, hogy nem cserélné fel semmi mással.” Mert az író nemcsak maga kifejezéséért alkot, él, hanem az emberekért is. „Az írónak is nagy természetje van, azért tud olyasmit kitalálni, ami nem volt, de úgy hat, mintha lett volna, azért hall rímeket, azért fejezi ki mások helyett az élet alapérzelmeit, indulatait.” Az írónő abban látja az olvasókkal való találkozás lényegét, hogy felfrissíti, erőt ad neki a folytatáshoz, mert ő is adott a könyvével egy új élményt, egy jó szót. Cserébe pedig tiszteletet, szeretetet kap, azt, hogy az emberek bizalommal fordulnak felé csalódásaikkal. Egy ilyen levél után, azt hiszem, ez a férfi is még szívesebben és nagyobb bizalommal fordul az írónő felé.

Tizenhét és fél éves kamaszlány vagyok, és elég naiv ahhoz, hogy azt higgyem, a világon mindent a szeretet mozgat. A szeretet hatalmas erő, ami arra késztette az első keresztényeket, hogy vértanúhalált haljanak, az aradi tizenhármat, hogy hazájukért életüket áldozzák, a ll. világháború alatt néhány embert, hogy zsidókat bujtassanak, a ma is szerte a világon üldözött keresztényeket, hogy vallást tegyenek hitükről: „Mert úgy szerette (!) Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adata, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16) az iskolámban áldozócsütörtöki csendesnapot tartottunk, s ennek keretében a Magyarországi Református Egyház missziós tevékenységével ismerkedtünk. Az én osztályomba a börtönmisszió képviselője érkezett, és nagy hatással volt rám, mert érezni lehetett a szavaiból, hogy mennyire szereti az embereket, akikkel dolgozik. Ők mind hibáztak, és ezért hordozzák a társadalom által rájuk kiszabott börtönbüntetést. De olyan megvetést is kapnak, amit nem érdemelnének meg, s neki, mint rábízottakat, nagyon kell szeretnie őket, közvetíteni feléjük Isten szeretetét, még ha a saját családjuk és a társadalom veti is meg őket. Hasonlóan az írók is kiválasztottak, hogy valami nagyobbat, átlagon felülit közvetítsenek az egyszerű ember felé. Szabó Magda szereti az olvasókat, mint rábízottakat, és figyelmeztetni akarja őket, hogy tanuljanak az ő hibáiból: „Mindent beleírtam az Abigél-be, amit nekem kellett volna megtennem, aki tanú voltam és kortárs, de nem lettem több egy bűntudatos szemlélőnél.” Ha kell, újra és újra elmondja máshogy, hogy megértsük. Mivel „a szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet”(1János 4:18), olyan dolgokat is kimondanak, ami rendszerellenes, bántja a hatalmasok érdekszféráját, mert küldetésük van, még ha nem is érzi olyan erősen, vagy hangsúlyozza annyit, mint Petőfi és Ady. Az írók és költők ­írástudók­ tanítók is egyben, akik ráébreszthetnek arra, hogy ha a rossz dolgokat (hatalom, pénz) szeretjük leginkább, rosszul szeretünk (önzés, előítélet), az életünk rossz irányba fog haladni, és a mi szeretet vezérelte és éltette világunkban a szeretetlenség, az életellenesség fog uralkodni a szeretet és az élet helyett. Csak mostanában döbbenek rá, hogy mennyire szeret minket az osztályfőnökünk, minden hibánkkal együtt, akkor is, ha 5 év után ugyanazokat a hibákat néha még mindig elkövetjük. Ő nevelni próbál minket, nem csak tanítani, annak ellenére, hogy tudja, nem szívesen haljuk a számunkra sokszor buta, felnőttek akadékoskodásából származó figyelmeztetéseket, tiltásokat. De elmondja újra, ha kell, ugyanazt századszor, emlékeztet a saját rossz tapasztalatainkra és a Biblia tanulságaira, mert ha csak egy valaki fogadja is meg a tanácsát, számára mindenképpen megérte. Mert azt akarja, hogy ne csak egy érettségi bizonyítvány kerüljön a kezünkbe, hanem olyan lelki tartást is szerezzünk, amely segítségével a legnehezebb (de ránk szabott) próbák között is megálljuk a helyünket. Magyartanár.

Az írók mind feláldozzák magukat, ha nem is konkrétan az életüket, mint Petőfi, de minden egyes művel lelkük egy részét adják. Ezt ugyan pótolhatja az elismerés (a hálás közönség, a jól fogyó könyv, a díjak sora), de ezt nem mindenki kapja meg, s nem mindig a megfelelő időben, mértékben. Ettől (is) függően a költő élete gyorsan kihunyhat, vagy hosszabb ideig küzdhet a kritikák, a javítandó társadalmi tendenciák ellen. Szabó Magda, úgy érzem, sokszor maga ellen vagy a belső értékrendje és a világ által kívülről rákényszerített értékrend közti feszültség ellen küzdött, hogy a külvilágot hasonlatosabbá tegye a belső jobbhoz, hogy harmóniát teremtsen a kettő között, magában, másokban. „… feledje el az író-költő lényének azt a nemes pátoszú megfogalmazását, mellyel az iskolák… a tanulók elé próbálták vetíteni az alkotók figuráját. Nem lesz könnyű, a biedermeier széplélek vagy a hősi pózba merevedett félisten-kísértet még visszajár olykor.” „…az író, a költő ugyanolyan ember, mint akárki más, különleges adottságán kívül átlagos jó és rossz tulajdonságok jellemzik.” Voltak idők, amikor arra volt szüksége a közönségnek, hogy a költők, írók egyben hősök is legyenek, hogy erkölcseikkel, céljaikkal senki ne vitázhasson, hanem egyöntetűen felnézzenek rájuk, s művészetükkel is igyekezzenek ezeket kifejezni. A mai világban, amikor sokan már kiábrándultak a hősökből, hétköznapi emberek kellenek, akik előttünk állnak, akik olyanok, mint mi, ugyanolyan problémáik vannak, s be is ismerik (velünk ellentétben). Megvallják, hogy az anyagiaktól függ a művész hangsúlyosabban szellemi, de mégis testi léte (Ady Endre: Harc a Nagyúrral), hogy nekik is vannak problémáik, belső vívódásaik, s ugyanúgy nem tökéletesek, ahogyan mi sem, de ők irodalmi jártasságuk, tehetségük révén igyekeznek megoldást találni, kisebb-nagyobb sikerrel. Hogy mindezzel nemcsak tanítanak, hanem szórakoztatnak is, az adottság kérdése. Őket lehet nem szeretni, mert emberek és hibáik vannak, és lehet szeretni, mert emberek, és jó lakik bennük. Szabó Magda egy volt közülük; sajnos ma már egy kisgyermek sem mesélheti el a kedves néninek, hogy ő nem szereti a lekváros palacsintát vagy a sóskafőzeléket, s rá is igaz, amit tanári tapasztalatai alapján írt: „… osztályom számára csak a halott költő-író az igazi, az élő irreális, nem is veszik komolyan, halhatatlanság és effektív halál valahol egybeolvad a tudatukban.” Emlékszem, a halála után néhány hónappal, januárban kerestem egyik könyvét ajándékul az egyik barátomnak, a Tündér Lala címűt. Azt hittem, hogy ­mivel mesekönyv (valójában komoly tartalmat hordoz)­, könnyű lesz a kötet nyomára akadnom, de nem: alig sikerült találnom. Akkor mindenki Szabó Magdát kereste ­talán sokan későn jöttünk rá, mekkora volt ő. Pedig, mint a legtöbb költő és író, a saját kora problémáit próbálta feldolgozni a kortársai számára lehető legérthetőbb, „modern” hangon.

Hogy jobban lássuk, milyenek az írók, érdemes elolvasni a Kívül a körön című kötet Postaládámból-fejezetének minden levelét. Egy újság hasábjain jelent meg ez a rovat, melynek darabjai mind színesítik, árnyalják az írókról kialakuló képet, melyet, mint a legtöbb érzést, látványt, nem lehet egyetlen színnel leírni. Összefoglalásul, az írók jellemzéséül kiemelnék néhány tulajdonságot, a teljesség igénye nélkül. Az írók olyan emberek, akikben néhány tulajdonság erősebben érvényesül, egyes dolgokra sokkal érzékenyebbek. Fokozott igazságérzetük miatt gyakran szót emelnek az őket bántó körülmények ellen, ahelyett, hogy beletörődnének azokba. Ez sokszor kedvük ellen van, fárasztó számukra: „… hálás voltam, hogy nem kell vitatkoznom, nem kell senkit sem megvédenem…”. Ehhez járul a bennük lakozó emberszeretet, ami által könyveket, drámákat írnak azért, hogy figyelmeztessenek másokat, akiknek nem adatott meg az a tisztánlátás, ami nekik igen. „… világosan mi, írók látjuk egymást és ugyanakkor önmagunkat.” Nem csak a különböző történéseket, önmagukat is kívülről igyekeznek megfigyelni, megítélni, meglepően függetlenül és mégis egy határozott, humanista jellegű értékrendszeren keresztül. Ebben van segítségükre a lelkükből fakadó empátia, képzelőerő és nyelvi készségek (melyeket olvasással részben fejleszteni lehet, de azt hiszem, erre születni is kell), amelyek által képesek minél pontosabban, láttatóbban kifejezni azt, amit éreznek, amit gondolnak: megformálni a figurákat, minél jobban megérinteni az olvasót. Mert ami nem érint, nem vonja magára a figyelmet, afölött könnyen átsiklik a gondolat, és hatástalan marad. Mindez talán kevés lenne a lelkesedés, gerjedelem nélkül, azért, hogy teremtsen. Ami pedig legalább olyan fontos: a lelkiismeret és az emlékezet. Így ír róla Szabó Magda: „Aki, ami fontos volt, higgye el, ha akarná, se tudja elfelejteni… Jelentkezik az magától, még hívnia se kell, akkorát üt leggyanútlanabb pillanata kellős közepébe, hogy belereng a világ. Ön ott áll a saját külön, senki más által sem érzékelhető földrengése kellős közepén, és nem tud előle menekülni.” Ez a leírhatatlan érzés szüntelenül előre hajtja az írót, bár sokszor szenvedés árán. A bennük lakó küldetéstudat nem hagyja, hogy nyugodjanak, hogy ne mondják ki, amit ki kell. Akármennyire is ósdinak hangzik, ez így van. Az alkotás viszont minden felett álló élmény, ami minden szenvedést elhomályosít.

Mindezt végiggondolva, érdemes feltenni magunknak, magamnak a kérést, hogy ezek után hogyan viszonyulunk(ok) az írókhoz, hogy szeretnék-e továbbra is író lenni. Igen, szeretnék. Mert „rendes” kamasz lévén, sokat tépelődök, főleg, hogy a pályaválasztás előtt állok, s meg kellene találnom az utat, amelyen a jövőben járni fogok. Íróként a tépelődésem nemcsak emésztő, de hasznos is lenne, úgy szolgálhatnék, hogy a szenvedélyem a munkám is, a küldetésem örök, a neves protestáns prédikátor írók és költők sorába illeszkedő. De az alkotáshoz tehetség kell, forró érzelmek és hideg ész. Talán van olyan mű, ami arra vár, hogy elég érett legyek a megírásához. Addig is igyekszem jól teljesíteni egy „polgári pályán”, s élvezem azon előttem járók munkásságának gyümölcseit, akik megértek. Az irodalmat, a könyveket pedig sohasem fogom elereszteni az életemből, még ha az a heti kétszer egy óra is a leghosszabb egybefüggő idő, amit nyugodt olvasással tudok tölteni, amíg a lakhelyem és a kollégiumom között utazok. Mert a könyvek formálnak, új élményeket adnak, örömet hoznak a mindennapokba, amire szüksége van az embereknek, nekem a kiábrándultsággal, pesszimizmussal teli világban.