Egy mai diáklány válaszlevelei Vitay Georginának

/Szabó Magda: Abigél című regénye alapján/ 

Készítette: Király Dóra

A legkedvesebb regényhősömet Vitay Georginának hívják. Azért szeretem, mert színes egyéniség, őszinte érzelmekkel. Hozzám hasonló fiatal lány. Gyakran durcás, szeleburdi, szeszélyes, néha nagyképű, máskor aranyszívű, megfontolt, érett, segítőkész. Egyébként személyes ismerősöm. Néhány hete levelezünk egymással.

*****************************

Kedves Gina!

Megkaptam szomorú leveledet. Ebben jól érzékelteted az utolsó otthon töltött estéd hangulatát, gondolataidat. Arról írsz, megrémít, hogy el kell otthonról menned, s egy bentlakásos iskolában fogsz élni. Az is megijeszt, hogy még sosem jártál vidéken. Én is csak annyit tudok írni, amit édesapád mond. Kérlek, viseld el!

A barátnőm néhány hét múlva egy egész tanévre Londonba repül. Igaz, hogy veled ellentétben, nem akarata ellenére történik az utazás. Megtanulja a nyelvet, bepillanthat egy másik ország életébe, megfigyelheti az ottani diákok körülményeit. Hozzád hasonlóan ő is szorong, de nem nyafog annyit, mint te.

Haragszol édesapádra, mert egy távoli iskolába küld? Úgy érzed, hogy eltitkol előled valamit? Kételkedsz a szeretetében? Kérd meg, hogy adjon magyarázatot! Ígérd meg neki, hogy megérted a döntését, ha indokai elfogadhatóak!

Sajnos a felnőttek gyakran nem őszinték hozzánk. Talán azért, mert kímélni akarnak bennünket a gondjaiktól. Pedig érzékenyek vagyunk ám, olyan „radarjaink” vannak, hogy megérezzük a bajt. A szülők némasága – ha fájdalmat leplez – nekünk is fájhat. Lehet, hogy apukád fegyelmezett hallgatása mögött valami ilyesmi lappang.

Ahhoz gratulálok, hogy a megbántottságod, szomorúságod ellenére sem sírtál, nem tetted még nehezebbé az elválást. Én nem tudtam volna ilyen fegyelmezett lenni. Biztosan kiabáltam és sírtam volna.

Keresd meg ennek a helyzetnek a jó oldalát! Önállóságra nevelhet a távollét, a szülők sem tudnak állandóan ellenőrizni, ott új barátokat szerezhetsz, új ismeretekkel gazdagodhatsz.

Tudod Gina, gyakran gondolok arra, hogy ezek lennének az előnyei annak, ha én is kollégista lennék.  

Így, hogy minden nap együtt vagyunk, gyakran azt érzékelem, hogy apuék talán elfelejtették már, vagy nem is tudják, milyen fiatalnak lenni. Pedig tudhatnák a saját életükből, hogy vannak titkaink, s olyanok is, amit éppen a szülőkkel osztanánk meg legutoljára. Elegem van a „bezzeg az én időmben” kezdetű előadásukból.

Apa mindenbe beleüti az orrát. Anyukám soha nem akar elengedni semmilyen buliba. Örökösen aggódik, katasztrófákról fantáziál, minden egeret elefántra nagyít. Ha elmondanék mindent, nagyjelenet és eltiltás lenne a következménye.  Ezért, inkább elhallgatok előlük dolgokat. 

Máskor meg azért vagyok hálás, hogy törődnek velem. Egy csomó gyerek attól szenved, hogy nincs, aki rászóljon, vagy akár akitől egy pofont kapjon. Vagyis attól a helyzettől, hogy folytonosan aggódnak körülötted, csak egy rosszabb van: ha a kutya sem törődik azzal, mi van veled.

Titokban az én szüleim is arra vágynak, mint Ágai Ágnes kamaszhősének apukája:

„Van neked eszményképed?-

kérdezte Apa,

és várt, hátha azt mondom:

te vagy.

De én a tükörbe néztem,

amikor bólintottam.                 

Nem értem a szüleimet,

ha mindent olyan jól tudnak,

miért olyan tanácstalanok?”

Remélem, következő leveled már vidámabb lesz.

Kedves Gina!

„Elnyeltek mindenestül. Ez már nem is én vagyok. … Még a hajamat is elvették. Most már semmim sincs abból, ami valaha volt.” – írod.

Valóban rettenetes lehet az egyenruhátok, az egyforma fekete klott kötény. Te, és a copfok! Nagyon esetlennek érzed magad? Megkérdezted, hogy mi szükség van ezekre? Nem lázadtatok még fel, ezek miatt a szerkók miatt? Miért baj az, ha valaki az egyéniségének megfelelően öltözködik? 

Olvasom a leveledben, hogy a „növendékeknek tilos mindenfajta ékszer, dísz viselése.”  Tudomásul is vettétek ezt a szabályt? Miért nem kérdeztétek meg, hogy miért tilos?

Biztos vagyok abban, hogy a mi osztályunk naponta megszegné ezt a tilalmat.

Nemrégen láttam egy filmet, amiben a főszereplő lánynak hasonló élete volt, mint neked. Az édesapja őt is bentlakásos suliba vitte. Neki is elég nehezére esett azt a környezetet megszokni, és beletörődni abba, hogy mégsem járhat a selyem és nem tudom milyen kiváló anyagú ruháiban. Aztán ezt az „egyengöncöt” teljesen átformálta, divatosabbá tette. Amúgy a film címe „Vadócka” volt.

Nekem csak a matrózblúzzal kellene megbarátkoznom, de azzal sem könnyű. Lehet, hogy azért utálom, mert iskolai ünnepségeken kötelező viselet? Már egy kicsit át is alakítottam az ízlésemnek megfelelőbbre. Miért nem teszed te is ezt? Formáld át úgy, hogy csinosabb legyen, de még az iskolai követelményeknek is megfeleljen.

Az egyenruháink talán azt is jelképezik, hogy alkalmazkodunk az iskoláink rendjéhez. Tudomásul vesszük, hogy az iskola közösségéhez tartozunk. Kötelezhetnek bennünket arra, hogy egyforma ruhát viseljünk, de – szerencsére – nem tudnak egyformává tenni bennünket.    

Van olyan iskolatársam is, aki kihívóan öltözködik, színházba illő sminkben jelenik meg az iskolában. Gyakran kedvem lenne beszólni neki, hogy nem az ilyen külsőségekkel, feltűnő megjelenéssel kellene felhívni magára a figyelmet, hanem az értékes belső tulajdonságaival.

Ha nem éreznék együtt veled, akár még nevetnék is azokon a szörnyű „maskarákon”, amit fel kellett venned. A humor sok mindenen átsegíti az embert.

Gina! Nem lenne könnyebb számodra, ha kinevetnéd magadat, ha tükörbe nézel? Vicces látvány egy torz varkocsú, fekete tarisznyás piszkafa, akinek a nyakában, egy pertlin kulcs fityeg.

Én a szüleimmel, főleg a nagymamámmal vívom meg a napi csatáimat az öltözködésem miatt. A fiatalok divatjához ők nem értenek. Ebbe ne szóljanak bele, főleg ne a nagyi!

Nem tudom, hogy lehetne megértetni velük, hogy a külsőmről, megjelenésemről magam akarok dönteni. Fontos ez a győzelem nekem, annak ellenére, hogy tudom, nem az öltözékemtől függ, hogy milyen vagyok, hanem a belső értékeimtől. Lehet valakin gyönyörű ruha, még ha nem is kihívó, sőt lehet rajta akármi, ha belül keserű és gyűlölködik.  

Szeretnék egy vagány hajszínt, de csak az unalmas barna az elfogadható a számukra. Abból is nagy botrány lenne otthon, ha beállítanék egy tetkóval, vagy egy piercinggel, de a szüleim legnagyobb megkönnyebbülésére ilyen veszély még nem fenyegeti őket. Szerencséjükre, azt vallom, hogy ilyen testékszerek nélkül is lehetek egyedi.

Minél határozottabban tiltanak valamitől, annál inkább szeretném azt. Én sem mindig értem, miért van így. Ideje lenne, hogy leüljek anyáékkal és beszélgessek velük erről egy kicsit. Majd megírom, hogy reagáltak. 

Néhány évvel ezelőtt még viharosabb volt a kapcsolatunk. Mintha rólam mintázta volna Ágai Ágnes azt a kamaszt, aki így panaszkodik:

 „Akármit csinálok, rossz:

ha tűnődve heverészek,

tétlen naplopó vagyok,

ha teszek-veszek,

sosincs maradásom,

ha véleményt mondok,

nekem semmi se jó,

hogyha hallgatok,

nincs ítéletem.”

Kedves Gina!

Nagyon vagány voltál, hogy el tudtad rejteni „elhagyott életed utolsó emlékeit”, a táskád tartalmát. Ügyes vagy. Azért csak előbújik belőled a régi Gina. Már az első napon sikerült átvágni a tanáraidat, s megszegni a házirendet.  Ne legyen miatta lelkiismeret-furdalásod! Látod, valami jó is van abban, hogy „tilalmak erdeje” vesz körül. Ismered a mondást: „a tiltott gyümölcsről”? Én ilyen sikerélményt nehezebben tudnék szerezni magamnak, mert a mi iskolánkban sokkal megengedőbb, jóval kevesebb a tilalom, mint nálatok. Ahhoz igazán nagy butaságot kellene csinálnom, hogy ennyire merésznek tűnjön, „nagyot szóljon” a dolog.

Azért nem is hinnéd, hogy mi is milyen ötletesek vagyunk, ha lógást kell igazolni, ha egy-egy iskolai bútordarab megrongálódásának okát kell indokolni.

Szerintem nincs igaza az igazgatótoknak, hogy a „csúnya szavak, rút indulatok, nem az iskola világába illő kijelentések.” Jó lenne, ha így lenne, de attól tartok, az iskola világa olyan kicsiben, mint a felnőttek társadalma. Akkor pedig ne legyenek meglepve, ha csúnya szavak, rút indulatok a mi világunkban is megjelennek. A nyilvánosságot kapott durva „diákcsínyek” miatt bizony sok elítélő vélemény hangzik el rólunk: állítólag nevelhetetlenek, agresszívak, szemtelenek vagyunk.

A felnőttek sokszor érthetetlen, értelmetlen törvényekkel szabályozzák az életünket.  Vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy mi is felnőtté válunk majd egyszer, s akkor mi fogunk furcsa törvényeket alkotni a gyerekek számára. Abban az életkorban vagyunk, amikor „majdnem mulatságunkra szolgál ez az állandó mérkőzés a felnőttekkel, megkerülni, legyőzni, félrevezetni őket, s a végén egy ügyes ugrással elkapni előlük a labdát.” Igazat adok Ágai Ágnes hősének, amikor így vélekedik:

„A felnőttek szövegelnek:

te ehhez nem értesz,

majd egyszer megtudod,

ha annyi idős leszel, mint én…

Akkor mi lesz?

én fogom ezeket mondani a gyerekemnek.”

Szerencsénkre változott a világ. Megváltoztak azok a szabályok, erkölcsök is, amelyek szüleink idejében jellemzőek voltak. A mai kor lazított egy kicsit a gyeplőjén az előzőhöz képest. Akkor van gond, ha a felnőttek ezt nem ismerik fel, vagy ha fel is ismerik, de nem fogadják el.

Szia Gina!

Te mekkora butaságot követtél el? Miért nem tudtad tartani a szádat? Miért voltál olyan fenemód gőgös? Valóban nevetséges szokás az osztályodban, hogy férjül veszitek valamelyik leltári tárgyat, de te is kibírtad volna. Emiatt a gyerekes hagyomány miatt, neked is együtt kellett volna nevetned a többiekkel. Biztosan neked sem esett volna jól, ha valaki veled tette volna ezt. A mi osztályunknak is vannak titkai. Mi is „megérjük a pénzünket”. Az biztos, hogy nagyon utálnánk azt az osztálytársunkat, aki árulóvá válna. Ha tudná az osztályfőnökünk, anyukánk mi történt az utóbbi kiránduláson, soha nem engednének sehova bennünket.

Sajnálom, hogy ennyire elszúrtad. Igyekszem is tanulni belőle. Engem is piszkálnak néhányan, engem sem kedvel mindenki, de leveled csak megerősített abban, hogy alkalmazkodni kell. Jobb beilleszkedni egy közösségbe, mint barátok nélkül élni. Ebben az életkorban ez nem könnyű.

Biztosan nagyon fájt, amikor a fejedhez vágták, hogy „nem tartozol hozzánk, nem számítasz. Megszűntél a számunkra. Nem vagy senki… Nem kellesz, ha a fejeden jársz se, fütyülünk rád.” Próbálj meg kibékülni velük!

Engem az bánt, hogy éppen most csalódtam a legjobbnak hitt barátnőmben. Rájöttem, hogy nem is volt igaz barátnő. Keményen visszaszóltam neki, s nagyon összevesztünk. Azért teljesen nem bántam meg, hisz nekem volt igazam. Elegem lett belőle, betelt a pohár. Ma pedig nem is beszélünk. Mellesleg észrevettem, hogy utánoz. Már a fél ruhatára olyan, mint az enyém. Koppint. Csórja az én általam kitalált szavakat, féltékeny, irigy. Persze ezt bóknak is vehetném, szeretne olyan lenni, mint én.

Kedves Gina!

Szerintem izgalmas, mint nevetséges, hogy van egy Abigéletek. Képzeld el, hogy nekem is van. Amikor egyedül érzem magam, amikor bánt valami, magamhoz ölelem Macit. Olyan jó esténként „elbeszélgetni” vele. Voltak korok, amikor egy-egy védőszentben hittek az emberek, másoknak amulettjük volt, nekem most Maci jelenti a segítséget, neked ott van Abigél. Nem vagy egyedül, vigyáz rád. Ne kételkedj! Ha hiszel benne, biztonságot ad. Hidd el!

Az életünk úgyis tele van bizonytalansággal. Gyermekből hamarosan felnőtté érünk. Mi vár ránk? Sikerül-e az érettségink? Milyen lesz a felnőtt lét? Sikerül-e olyan munkát találnunk, ami érdekel bennünket? Megtaláljuk-e életünk párját, jól választunk-e? Lesz gyerekünk? S, ha lesz, vajon milyen lesz?

Izgalmas évek előtt állunk. Szerintem normális, ha a ránk váró események miatt bizonytalanok vagyunk. Kell valaki, akiben hiszünk, aki oldja a félelmeinket. A barátaink ugyanabban a cipőben járnak, mint mi.

Én szerencsés vagyok, mert nekem anya elég sokat szokott bizonyos dolgokban segíteni.  Sok olyan fiatal van, aki csak „Abigélekhez” fordulhat tanácsért, akinek csak Ő lehet a bizalmasa.

Szia Gina!

Utóbbi leveledben feltettél nekem egy kérdést: „Mikor hetek óta hiába verek az öklömmel egy kaput, és az váratlanul felpattan, nem futok át rajta a szabadságba, a friss levegőre?”  

Tudom, hogy átfutsz azon a kapun, hogy szökni készülsz. Nem árultam el senkinek. Drukkolok neked, bár féltelek is. Én sem tudnám elviselni, ha állandóan ellenőriznének, ha még a sóhajtásomat is cenzúráznák. Zsuzsannát „szenthurkának” nevezed, találó „becenév” ez számára, ha olyat merészel mondani, hogy „az ember nem kérdez, anélkül engedelmeskedik.” A helyedben én is sokat kérdeznék.

Beszámoltál arról is, hogy milyen jellemvonásokat vár el tőletek az iskolátok: „ékesíti a keresztény hajadont a hosszú tűrés szép erénye, a szelídség, s felebaráti szeretet.” Jaj, ne! Ne hagyd, hogy ilyenné formáljanak! Maradj inkább olyan, amilyennek önmagadat jellemezted: „Világéletemben vad voltam, türelmetlen, és sose tudtam szeretni azt, aki megbántott.”

Többen vagyunk tizenéves korban vadak és türelmetlenek. Szerencsére. Ráérünk majd nagymama korunkban a szelídség erényét gyakorolni.

A mi iskolánkban a szabadságvágyunkat ennyire nem korlátozzák, mint a Matulában, de a meglévő kötöttségeket is nehezen viseljük. Nálunk csak tanítási időben vannak zárva a kapuk, a szabadidőnkkel, szerencsére nem rendelkezhetnek.

Mielőtt bevágod magad mögött a kaput, gondold át, mit adsz fel a szabadságodért! Nagy bátorság kell ahhoz, hogy kilépjünk a szabad világba, s a minket zavaró „rácsok” nélkül éljünk. De ahhoz is bátorság kell, hogy ha rájövünk, nem boldogulunk egyedül, vissza tudjunk térni abba az otthonba, ahol még korlátozzák a szabadságvágyunkat, de sok problémát megoldanak helyettünk. Ne feledd, a börtönnek érzett otthon, menedék is lehet! Gondold végig, mit csinálsz!

Talán nyomós oka van, hogy apukád a Matulába vitt. Egyszer azt mondtad nekem, tudod, hogy nagyon szeret téged. Sokat töprengtem ezen, s érzem, hogy édesapád döntése mögött az irántad érzett szeretete, féltése áll. Gondold át, mérlegeld százszor, sőt ezerszer, hogy mit hagysz ott, hova indulsz, mi vár rád!

Kedves Gina!

Nagyon sokat késett a leveled. Miért nem tudtál korábban válaszolni? Úgy érzem valami fontos dolog történt az életedben. Ez a leveled egy megfontoltabb, komolyabb Vitay Georgináról árulkodik.

Mi történt veled? Azt írod, hogy „olyan egyforma akarok lenni a többivel, mint egy vízcsepp a folyóban. … Erős leszek, jó leszek, türelmes leszek.” Mintha egy felnőtt levelét olvastam volna.

Nem írhatsz a titkodról? Nem baj. Köszönöm őszinte soraidat, a légvédelmi gyakorlaton történtekről. Én még - szerencsére - nem éltem át hasonló riadalmat. Mi egy iskolai tűzvédelmi gyakorlatot, vagy egy bombariadót végigszórakozunk. Tudjuk, hogy csak „próba”, nem érezzük át a jelentőségét. Örülünk neki, mert megszakítják vele a tanítási órát. Remélem „élesben” nem kell kipróbálni, hogy mit érnek ezek a gyakorlatok.

Hidd el, a rossz élményekből is lehet pozitív tanulságokat levonni: az ember a fenyegetettségben is tud élni. Nem azzal a gondolattal kell reggel felébredni, hogy vajon milyen baj fog érni, hanem hogy milyen érdekes élményt tartogat számomra a mai nap, milyen kihívásnak kell megfelelnem, milyen új dolgot fogok tanulni, tapasztalni. Szerencse, hogy ilyenek vagyunk.

Kedves Gina!

Nagyon örülök, hogy kibékültél az osztálytársaiddal. Szép, okos gondolatokat fogalmaztál meg leveledben. Ez már nem az a Gina, aki azért volt elkeseredett, mert elvették tőle a divatos ruháit. Leveled arról árulkodik, hogy boldoggá tesz az, hogy társakat, testvéreket találtál a Matulában. Én is azt gondolom, hogy a szép emberi kapcsolatokért, barátságért érdemes áldozatokat hozni, hogy „társak, barátok között – lélegzetállítóan izgalmas a tilalmak erdejében élni. … hogy az örök ellenőrzés ellenére is kicsikarjunk maguknak egy cseppnyi örömöt.” „Mennyivel nagyobb élmény a jó, ha küszködni kell érte; mekkora erő úgy élni, mint egy hegymászó csapatnak, az osztályt láthatatlanul egymáshoz rögzítő kötél biztonságában, együtt érezni a boldogságot, bánatot, együtt izgulni, reménykedni… és segíteni annak,… aki éppen rászorul.”

Elgondolkodtattak a soraid. Annak ellenére, hogy arra vágyom, hogy önálló döntéseket hozhassak, ne kezeljenek gyerekként, nekem is szükségem van a barátaim bizalmára, de még a szüleim gondoskodására is. Együtt, összefogva könnyebb kibírni a nehéz helyzeteket is. Nem könnyű beismerni, hogy a tanáraink sem ellenségeink, talán még akkor is jót akarnak nekünk, amikor szaktanárit írnak be az ellenőrzőnkbe vagy egyest adnak.

Kedves Gina!

A leírásod alapján valóban jól nézhet ki osztályfőnökötök, Kalmár, ha ennyi lány szerelmes belé az osztályból. Jót mosolyogtam azon, hogy osztálytársaid a „kettétört krétáit ellopják a katedráról, őrzik a ruháján akadt cérnaszálat.” Nem is hiszem, hogy neked nem tetszik. Te még mindig a titkos lovagodat, Kuncz Ferit várod? Bezzeg, ha a mi tesitanárunkat meglátnád, még Kuncz Feriből is kiszeretnél. Magas, jóképű fiatalember, szép, kék szemekkel. Bár felesége és gyereke is van, a lányok az osztályból rajonganak érte. Már az egész iskolában történetek keringenek arról, ki, milyen formában fejezte ki iránta a rajongását. Az egyik matematikaversenyen az egyik osztálytársam csak azért ült még százhúsz percet a kész feladatok mellett, hogy az utolsó órában felügyelő kékszemű kedvencét nézhesse.

Gina! Ti is sokat beszélgettek a fiúkról, a szerelemről? Képzeld, nekem is tetszik egy fiú! Mit tegyek, hogy észrevegyen? Vessem be a romantikus lányregényekben olvasható „nőcis” praktikákat, vagy egyszerűen mondjam meg neki? Ez olyan nehéz. Miről beszélgessek vele, ha randizni megyünk? Mikor, hogy mondjam el otthon? Segíts, légyszi!

Szia Gina!

Bocs, hogy olyan depis ez a levelem! Most éppen semmi sem jó. Nagyon negatív vagyok.

Tanulok ezerrel. Elegem van! Utálom az iskolát! Süt a nap, tavasz van, s nekem tanulni kell. Annyi felesleges ismerettel kellene terhelni az agyamat, hogy lehetetlen. Kikaptuk a matekot is, kettes lett, pedig annyit tanultam.

Olvasom a leveledben, hogy neked sem könnyű. Nagyon szigorúak, sokat követelnek a tanáraitok. Irigylem a szorgalmatokat, s hogy az egész osztály egyforma elszántsággal készült a bibliaismereti versenyre. Ha nálunk is így lenne, mi stréberek lennénk a többi osztály szemében.

Ne bánkódj a kudarcod miatt! Vigasztaljon az „oszitok” szava, miszerint, mint írtad: „az egész verseny olyan, hogy nem is érdemes búsulni miatta.”  

Te Gina! Tudod, mit jelent ez? Végre egy tanár, aki elismeri, hogy tök felesleges sok mindent megtanulnunk. Már ezért megérdemli, hogy imádjátok. Bezzeg nálunk, minden tanár a maga tantárgyát tartja a legfontosabbnak.

Arról is írsz, hogy van egy Kőnig nevű tanárod, aki nem követel sokat, gyakran átvágjátok, lágyszívűsége miatt te is lenézed. A mi iskolánkban is van ilyen tanár. Túl könnyen adja az ötöst, nagyon elnéző. Bár örülünk a potya ötösnek, de tudjuk, hogy az nem megérdemelt jegy és kevés tudás van mögötte. A magasabb követelményeket felállító, jó tanár nagyobb tiszteletet érdemel (ne), elismerjük a tudását, s azért szeretjük, mert amelyik tantárgyat ő tanítja, azt, biztosan tudni is fogjuk.

Kedves Gina!

A „groteszk portré” ötletére még mindig büszke vagy? Igazán szerencsések vagytok, hogy ilyen simán megúsztátok a dupla magyar dolgozatot. Remélem, azóta Zsuzsanna is megbocsátott. Azon, hogy neked is volt lelkiismeret-furdalásod, egy cseppet sem csodálkozom. A mi osztályunkban is előfordult hasonló. Bármilyen jó heccnek is ígérkezett, mégsem éreztünk utána elégedettséget.

Diáknapon azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk verset az osztályfőnökünkről. A mi groteszk portrénk „túlságosan is jól sikerült.” Sokkal sértőbb gondolatokat tartalmazott, mint a tied. Tudod mi lett a következménye? Az osztályfőnökünket megbántottuk. Büntetést mi nem kaptunk, ennek ellenére napokig nyomasztottak bennünket a fejlemények. Más osztályokban tanuló diákok is bíráltak bennünket a „szemét versünk” miatt.  El kellett gondolkodnunk, hogy vajon jó-e a stílusérzékünk, s lehet, hogy a „sziporkázóan szellemesnek vélt költeményünk” bántó, sértő volt.

Ez után az eset után sokat gondolkodtam. A legjobb barátaimmal én is gyakran kibeszélek másokat. Ilyenkor „gyilkos” kritikákat is megfogalmazunk. Vajon igazunk van-e? Amikor anyával veszekszem, s dühös vagyok rá, őt is megbántom a felelőtlen mondataimmal. Pedig tudom, hogy fáj, mert én is nehezen viselem el a kritikát. Gyakran viselkedünk így, pedig ez nem jó. Hamarabb cselekszünk, mint ahogy gondolkodunk. Nem ártana néha ezt a két dolgot megcserélni.

Igaza lehetett a püspöknek, aki az eset után meglátogatott benneteket: „A groteszk ábrázolás … próbára teszi a stílusérzéket. Nem ellenzem, ha vidám feladatokkal tarkítjuk az anyagot… vigyázni kell, hogy a groteszk ne legyen sértő, bántó.”

Ne törődj elgémberedett ujjaiddal! Hidd el, én is szívesebben leírtam volna inkább ötszázszor a bibliai idézetet, mintsem minden órán szégyenérzettel kelljen ránéznem osztályfőnökünkre.

*********************************

Szabó Magda: Abigél című alkotásával először filmen találkoztam, Zsurzs Éva feldolgozásában. Annyira magával ragadott a négy részes sorozat Szerencsi Éva főszereplésével, hogy még azon a héten elolvastam a könyvet is. Bár ismertem az események fő vonalát, mégis olyan érdeklődéssel olvastam, mintha oldalról oldalra most bontakozna ki előttem Vitay Georgina és osztálytársai sorsa.

            A főszereplők majdnem velem egyidősek, s bár egy zárt iskola tanulói, a Matula sem tudja őket megvédeni a világban zajló borzalmaktól. Jó, hogy a gyermeki lélek még megszűri a külső jeleket, s a humor feledtetni tudja a valóságot.

Érdeklődéssel figyeltem a lányok viselkedését. Bár évtizedekkel korábbi a történet, a diákok hasonlóan gondolkoznak, mint mi. Az iskola légköre azonban sokat változott. Mi már szabadabbak – néha még szabadabb szájúak is – vagyunk elődeinknél.

Nagymamám, anyukám is sokszor elmesélte már, hogy régebben egészen más volt a tanár-diák viszony, az iskolai légkör.

„Amikor ment az igazgató úr a lépcsőn lefelé, mindenki szinte a falba simult, nehogy hozzáérjen. Ma pedig már az igazgatónak kell félre állni, ha nem szeretné, hogy a lépcsőn rohanó diákjai elsodorják.” – jellemezte a nagymamám a mai iskolai fegyelmet.

A diákok a tanáraikkal udvariasabban, hivatalosabban viselkedtek. A kapcsolat nem volt olyan közvetlen, személyes, mint napjainkban. Most tudjuk, hogy Kati néni szereti a rockot, Éva néni fél a pókoktól, Zoli bácsi zaftos vicceket ismer. Az aulánkban csókolózó párok pedig nem jönnek zavarba, ha osztályfőnökük elhalad mellettük.   A mai tanárok „edzettebbek”, mint a régiek.

A regénybeli pedagógusok a szigorú álarc mögött, mély érzésű, humánus gondolkodású, gyermekszerető emberek voltak. Abigél, azaz Kőnig tanár úr alakja összegzi ezeket a tulajdonságokat a legfőképpen. A haza sorsáért való aggódás, hazaszeretet és diákjaiért érzett felelősség teszi őt a regény végére a legszimpatikusabb szereplővé.

A kertben álló korsós leányt formázó szobor bizony ma is tehetne csodákat!

A XXI. század korántsem nyugodt és gond nélküli. S ez a helyzet csak egyre jobban romlik. Milyen jó lenne, ha egy-egy világot érintő probléma leírását (terrorizmus, H1N1, AIDS, éhező Afrika, globális felmelegedés, üvegházhatású gázok növekedése a légkörben) csak úgy bedobhatnánk a korsóba, s másnapra megoldódna.

            De vajon vannak - e ma „Abigélek”?                

            Köszönöm az írónőnek, hogy Vitay Georgina személyében egy nagyon aranyos barátnőt talált ki a számomra.

Ajánlom a regényt a felnőtteknek is, mert hol könnyesen, hol jó humorral megmutathatja nekik a kamaszok lelkét. Tudom, hogy a regény elolvasása után, a felnőttek jobban ismernek majd bennünket, a fiatalok pedig a felnőttek világát. A tanárainkat ráébresztheti a regény arra, hogy például milyen szerelmi történetek kibogozásán munkálkodhat egy osztály, miközben a kémiai képletek sorát másolja a tábláról.

Tudom, hogy - hozzám hasonlóan - a regény fiatal olvasói arra is rádöbbenhetnek, hogy bár mi azt gondoljuk, hogy ismerjük a felnőttek világát, s nekünk „ne prédikáljanak”, titkon mégis bevalljuk magunknak, hogy sok mindent mi sem tudunk az idősebb generáció életéről, gondjairól. Bár tiltakozunk a felnőttek szabályai, „őrző-védő szolgálatai” ellen, de titokban bevalljuk magunknak, hogy még szükségünk van rájuk és óvó szavaikra.

Felhasznált irodalom:

Ágai Ágnes: Kamaszságok. Bp. Móra Kiadó, 1985.

Szabó Magda: Abigél. Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1982.