Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pályázat - Hétköznapi hősiesség hajdan és ma (Laskai Lilla)

2010.10.01

 Szabó Magda Esszéíró Pályázat”: Hétköznapi hősiesség hajdan és ma

 

 

Léteznek hősök? Itt járnak közöttünk? Találkozunk velük, köszönnek nekünk nap, mint nap? Elmennek mellettünk az utcán? Vigyáznak ránk és segítenek; úgy, hogy mi abban a pillanatban nem is tudjuk, nem értjük, hogy kivel vagyunk? Vagy talán nem is?

Csupán mese az egész? Sokan mondják, hogy a legalsó polcon porosodó mesekönyvek és leányregények képzelgése, illúzióvára az egész. A kérdés örök. Hősöket mindenki keresett, minden korban. Már az óidőben is kiválasztottakat tartottak számon, akik az isteneikkel álltak kapcsolatban, és sok-sok különlegesség fonódott egybe nevükkel. A középkortól a keresztény vallás is szenteket különböztet meg a többi hívőtől, és ünnepli őket az egyház. Királyok, vezérek és katonák, uralkodók színészek és művészek csatlakoztak a sorhoz az idő pergésével. Hősök, akiket az egész világ ismer, tetteiket a szenzációéhes tömeg rajongva hallgatja és adja tovább, generációról generációra szállnak a csodás történetek. Soha nem fogják elfelejteni őket, mindig márványba vésett névvel fognak állni a történelem múlásában. Ők hősök, de nem hétköznapiak. Ők nem olyan hősök, akik a mindennapjaik szürkeségében meghúzódva segítettek a rászorulóknak, a nyilvánosság fényétől messzire húzódva. Pedig az igazi hős nem a fényért segít a rászorulón, hanem azért mert a szíve úgy diktálja. Azért segít, hogy jobbá tegye környezetét, hogy az irgalmasság cselekedeteit gyakorolja. Nem a hálát várja, hanem a csillogó örömteli tekintetet annak a szemében, akin segített. Azért segített, mert ő akarta úgy, nem azért mert azt mondták vagy, mert elvárják tőle. Nem várja, hogy felettesei kitüntessék, gratuláljanak hőstettéhez, hanem azért, hogy amikor jót cselekszik, akkor az Isten rámosolyogjon, a szíve mélyén pedig nyugalmat érezzen, és azt, hogy jól tette, amit tett. Azt hiszem, hogy a világnak a hétköznapi hősökre van szüksége a boldoguláshoz, mert ők mérhetetlen őszinte szeretetet és jóságot közvetítenek a világ felé, amivel szebbé teszik a mindennapok szürkeségét.

Ilyen hős volt Szabó Magda Abigéljében Kőnig tanár úr is. Magda néni az ő szerepében egyesítette a jóság minden kincsét. Kőnig, a latin-magyar szakos tanár, a kisdiákok „kedvence” volt. Ha valakin, hát rajta tudtak mulatni. Kihasználták a jellemét. Bántották is elégszer öltözködése miatt, gúnyolták a lélekjelenlétét, nevettek engedékeny természetén és jó szándékú osztályozási, és feleltetési módszerein. Nevetséges, együgyű, végtére pedig lényegtelen figurának tartották. Nem gondolták, hogy lehet rá számítani, és azt sem tudták, hogy bizalmasuk, Abigél mögött áll, aki miatt felszáradnak a Matulában a könnyek, és amerre ő jár, elfelejtenek sírni. Kőniget senki sem szerette, csak Zsuzsanna, Abigélt viszont mindenki. Magda néni ironikus ötlete lebilincselően, meghatóan hat minden olvasóra. Abigélt mindenki szerette, mindenki bízott benne, mindenki szeretettel ismerősként beszélt róla, és közben egyikük sem sejtette, hogy a két személy, egy és ugyanaz. Nem gondolták, hogy az együgyű latin tanár a diákok, a Matula és Árkod megmentője. A háború viszontagságaiban Abigél sok gyereket megóvott egy erkölcstelen rendelettől, és új esélyeket adott nekik egy boldog életre, épp úgy ahogyan Ginát is megmentette Kuncz főhadnagytól, aki erkölcstelen módon akarta édesapja ellen felhasználni tizenéves leányát.

Kőnig mindig teljes szívével segítette azokat, akiket rábízott az élet, és soha nem várt érte semmit. Sosem kapott egy tiszteletteljes szót sem a diáklányoktól, akik pedig annál többel tartoznak neki. Álljunk meg itt egy pillanatra. Képzeljük el, hogy a lányok, mind egytől egyig tudják, hogy ki áll a szobor mögött. Nem is írnak levelet a kőkorsóba, hanem egy magyar vagy latin óra után megvárják a jó tanárurat, és elmondják, hogy miben kéne segíteni nekik, elmondják, hogy mi miatt szomorkodnak, mi az, ami miatt sírnak esténként. Kőnig tanár úr pedig segít nekik, közösen megbeszélik, hogy mi a teendő. A vége felé, talán már sorszámot kellene húzniuk a kislányoknak. Természetesen nagyobb tiszteletnek örvendene, Kalmár tanár úr pedig elbújhatna mellette, mindenki szeretné, sosem gúnyolnák.

Képzeljük el, hogy Torma Gedeon a szigorú igazgató jutalmazza azért, hogy ilyen kedves dolgot csinál az intézetében az egyik tanár. Az egész országból özönlenének a diákok, de akkor már nem Abigél, hanem Kőnig miatt. Valószínűleg rémes lett volna, hogy így alakul a történet. De ha már idáig elmerészkedtünk menjünk kicsit tovább. Eszembe jutott, hogy ebédnél ima után Gedeon kihívja az érdemdobogóra Kőniget, mert aznap csinált valami jót, és a kedves tanár úr ott sorakozik azok mellett a tanulók mellett, akik az írásképüket kijavították, vagy szépen dolgoztak délelőtt. Abigél megszűnt volna létezni, és helyébe egy húsvér élő ember került volna. Az érdekes, csupán annyi, hogy ha Kőnig, vagyis Abigél ezt választja akkor lehetett volna így. De ő nem ezt választotta szerencsére, hanem a névtelenséget, a csendes, de jó szándékú szürkeséget. Jól tette, mert Abigélre, egy hősre, egy mesealakra szükség volt, de egy bulvárhősre, egy sztárra nem. A kisdiákoknak nem azzal segített sokszor, persze vannak kivételek, de sok kis nevetséges helyzetben a játékossággal segített a lányokon, azzal, hogy volt egy kis titok, egy percnyi csoda, ami belengte az életüket, és egy mosoly nagyszerű gyógyír az élet sebeire. Nem csak a testet mentette meg sok estben, hanem a lelket is, mert olyan gyönyörűen csinálta a szolgálatát, hogy az angyalok mosolyogtak végig az égben. Kőnig tanár úr ilyen hős volt. Az egész életét mások megsegítésére szánta. Legfontosabb tettei közé tartozik Gina, vagy Bánkiék megmentése. Nagy-nagy tetteket hajtott végre egyedül. Vagyis majdnem egyedül. Volt egy „cinkostársa” a kellemes, nagyszájú, csupa derű Horn Mici.

Horn Mici is hős volt, hiszen hölgy létére nem kevesebbet vállalt, mint hogy házában zajlott az ellenállás tervének kidolgozása, és a szökevény Ginát is ő rejtette el menekülése éjszakáján. Persze belőle sem látszott az egész lénye. Látták a jómódú, játékos hölgyet, aki szeret játszani, és minden hónapban vendégül lát egy osztályt. Láthatták, hogy a férje és fia meghalt a háborúban, de nem látták bátorságát, vagyis látták, de csak akkor, amikor Torma Gedeonnak ellent mondott, nem az igazi hőst látták, hanem ami szerintük volt bátorság. Mást mondani, mint az igazgató, hiszen még álmukban sem tettek volna úgy, mint a tisztelt tanár úr. Horn Mici különleges ember volt. Ő megtestesíti ugyanazt a gondoskodást, amit Kőnig is. Az ő személye a leginkább várható a lányok körében, mint Abigél. Róla gondolják, hogy a szobor titka mögött áll, hiszen ő fedezte fel, és olyan játékos, kedves, csupa derű, csupa móka. Viszont nem láthatják a fájdalmát, sem a szomorúságát, nem látják a lelkét csak a szép ruháját, frizuráját. Ő is hétköznapi hős. Hős annyira legalább, mint Kőnig, vagy mint akár melyik ember, hiszen mind hősök vagyunk valamilyen értelemben. Nagyon érdekes számomra, hogy minden feldolgozásban, a könyvben, filmben, sőt a musicalben is csak körülöttük forog a történet, ha ők ketten nem lennének, valószínűleg Gina sincs, hiszen a tábornok csakis miattuk vitte oda a lányát, mert bízott bennük, tehát ha ők nincsenek nincs is Abigél, Magda néni pedig egy egészen más történetet ír meg. Micikének is, mint Kőnignek megvan a tragédiája, de ezt már ismerjük, és érdekes, hogy mégis ők, akik joggal lehetnének mélabús, reményvesztett emberek, ők állnak a sarkukra és segítik a Matula szigorát kicsit vidámsággal feldobni. Ők állnak egy rege mögött, aki nem más, mint Abigél. Abigél, a csodatévő Abigél. Segít mindenkin kortól, származástól és helyzettől függetlenül, akinek problémája van, mindegy mi, annak segítenek, persze ha Abigélhez fordul az illető. Abigél sosem hagy cserben senkit, és soha nem tagadja meg a segítséget senkitől, persze van ára: nem szabad beszélni senkinek a csodáról. Ami végül érthető is, mert mi lenne, ha a tanárok, vagy mondjuk az igazgató megtudná, hogy miféle „szórakozással” ütik el a szürke hétköznapokat, és miféle tradíciók vannak a jeles hírű lánynevelő intézetben.

Abigél volt régen. Ott állt rendíthetetlenül a második világháborúban, ott állt a harcok alatt. Abigél él ma is. Él minden szép szóban, cselekedetben, minden kedves figyelmességben. Abigél a mosoly a szomorúak arcán, Abigél a derű a fáradtakon, Abigél húzza fel a hegy tetejére a hegymászókat, Abigél szól minden zene mellett, ő az, aki minden jót, ami történik, velünk véghezvisz. Abigél egy őrangyal. Istennek a küldötte. Ő az, aki miattunk él, vigyáz ránk, és ami fontosabb, szeret bennünket. Abigél egy csoda, méghozzá olyan, ami nem csak a mesekönyvek mélyén, hanem a való élő és létező világban megtalálható. Minden kézszorításban, minden pillantásban ott van. Sosem hagy egyedül minket, méghozzá azért, mert nekünk a mai világban legalább akkora szükségünk van rá, mint akkoriban az árkodi rakoncátlan kis kamaszlányoknak. Élni fog mindig, mert élnie kell! Abigél egy olyan éltető erő, amely a folytonos támadások mellett jókedvre derítette a gyerekeket, és megnyugodtak, mert tudták, hogy vigyáznak rájuk és nem kell félniük, mert ahol csodák történnek, ott nem lehet semmi gond.

Ha azonban ez nem lenne elég, Kőnig tanár úr bátorságát is bizonyítja, hiszen nem csak a titok mögött rejtőzik, de ő az ellenállás polgári vezetője Árkodon. Ő akaszt gallért a szobrok nyakába, ő módosítja a vasúti menetrendet, ő az, aki a cél érdekében minden egyes alkalommal kockáztatja a testi épségét, az állását, a hírét, és mégis megteszi. Megteszi, mert tudja, hogy cselekedni kell, mert tudja, hogy ha nem lép gyorsan, akkor még több minden veszhet, mint amennyit eddig kockáztattak. Az egész ország apró darabokra hullott volna, ha nem tennék azt, amit tettek. Ha nem lettek volna hősök. Mert mind azok voltak. Vitay tábornok is hős volt, de nem csak ők, akiket ismerünk. Hős volt az az ember is, aki útbaigazította a „szegény testvért” a sötét utcán. Hősök, akiket Szabó Magda tolla megnevesített, de hány hős volt, akinek a neve nem került regénybe? Hány ember volt, aki ugyanilyen bátorsággal tanúskodott arról, hogy hisz, mert hittek. Hittek abban, hogy jobb lesz. Nem nekik, hanem nekünk. Nekünk, akik elképzelni sem tudjuk azt, amiben éltek. Hittek abban, hogy minden rossz után jő egy jobb, bővebb, boldogabb kor, ahol a gyerekeik, unokáik, dédunokáik nyugodt életet élhetnek. Nem akarták, hogy „Hitler mészárszékére kerüljön az egész magyar nemzet”, azt sem, hogy értelmetlenül haljanak meg értékes emberek. Minden szál Kőnighez jut el. Ő egy hős. Hős, mert olyat vállal, ami egy város, egy ország érdeke, minden élőnek csak a javát szolgálja, csak neki eshet bántódása, ha kitudódik az, hogy mivel tölti üres óráit. Gondoljunk bele, mi történt volna, ha egyszer elkapják. A „a hazátlan bitang” egy jó hírű tanár? Egy jeles ember? Bizonyára a tisztelt igazgató úr sem lett volna elragadtatva a ténytől, hogy miféle ember van az ország legelső intézetében. Mégis minden kockázatot vállalva, kitartott eltökélten, amellett amit jónak tartott. Bátran vállalta hitét, nem csak a templomban vallott elhivatottságáról, hanem a való és pezsgő életben is a szerint cselekedett. Tudta mi az, amit cselekednie kell, nem tántorította el semmi a céltól, amit képviselt. Igazi hősiessége nem a tetteiben, hanem ebben állt. Hős nem attól lesz valaki, hogy a külsejéből látszik, hanem attól, hogy lényéből jóság és alázat sugárzik, amellyel teljes és boldog életet él anélkül, hogy valakitől is elismerést várna, mert az igazi hős lélekben kell, hogy a fellegekben járjon, és nem a földön kell elszálltan viselkednie. Nem kell egy hősnek olyan alkatúnak lennie, mint az ókor neves megmentője Herkules. Egy tiszta lélek lehet hős attól, hogy nem zeng az utókor legendákat róla, nem kell Robin Hoodnak lennie. A hősnek nem a királyok, hercegek, katonák, hadvezérek közül kikerülnie. Egy emberben nem az számít, hogy honnan jön, ki ő, kik a szülei, hol dolgozott a családja. Nem számít, hogy mekkora a vagyona, az sem, hogy hány autó sorakozik az alagsorban. Nem az a fő, hogy milyen márkás ruhái vannak. Mindenkiből lehet bárki. A szegény is felküzdheti magát az elismertséghez, és egy jó származású uraság is lezüllhet, és romba döntheti száz és száz évek jó hírét. A lehetősége mindenkinek megvan arra, hogy azt a legtöbbet hozza ki magából, amit az ő Teremtője szánt neki, mert Isten senkit nem tesz olyan szűk helyre, ahol nem tud tovább fejlődni. Ahhoz, hogy valakiből egy világ szerette hős legyen nincs szüksége földöntúli tulajdonságokra sem. Nem kell, hogy akkora ereje legyen, hogy tenyerében porrá olvad a szikla. Nincs szüksége röntgen szemekre, nem kell, hogy repkedjen fel s alá. Nem kell, hogy robot-páncélzat védje testét. Egy hősnek nincs szüksége közönségre, publikumra. Nem azért tesz, hogy lenyűgözött embertömegek kiabálják nevét éljenezve, vagy mindenki rá akarjon hasonlítani. Egy igazi hős, mint Abigél az éj magányában elvégzi a dolgát, és nem vár hálát. Egy hős nem tesz egyebet, mint a napfogyatkozáskor gyertyát gyújt, vagy a vad viharban rendületlenül áll, mint egy ezeréves tölgyfa. Egy ilyen emberről azt sem tudják, hogy hős. Ha igazán jól végzi a dolgát, akkor pedig még önnön magának sem tűnik fel, hogy milyen nemes szolgálatot lát el. Ez az, ami értelmet ad az életének, és nem tudja elképzelni azt, hogy mit tenne, ha nem azt. Nem tudja senki. Nem is kell tudni senkinek, mert amint fény derül, s a Nap újra feltűnik a rövid sötétség után újra minden a régi kerékvágásba áll, és senkinek nem tűnik fel a világosban, hogy ég egy egyszerű viaszgyertya. Mennyire jó hasonlat a gyertya és Abigél, azaz Kőnig. Hiszen a gyertya is valami hasonlót takar. Fényt ad, vezeti a tudatlant, de mindeközben az ő ereje fogy. Mégsem azzal foglalkozik, hogy egyszer csonkig ég, hanem azzal, hogy amíg világlik, addig hasznos legyen, és minél többet segítsen a világnak. Gyönyörű élete van. Ám neki sem köszönik meg a szolgálatát. Egy embernek természetes, hogy meggyújt egy gyertyát, ég, majd kidobja, amikor nincs szükség már rá. Kidobja, és közben nem is gondol arra, hogy mi az mitől olyan könnyelműen megválik. Nem arra gondol, hogy ő vigyázott rá az éjszaka félelmei alatt. Azt látja csak, hogy elértéktelenedett, nem éri meg megtartani, minek, hiszen többet nem veszi semmi hasznát. Így vagyunk talán a hétköznapi hősökkel is. Amíg mellettünk van addig természetes a létük, de amint elveszítjük őket rögtön érezzük hiányukat. Ilyenek vagyunk mi emberek, soha nem nézünk a dolgok mélyére, hanem a felszínére pillantunk. Nem látjuk, hogy a szótlan lány a szomszédos iskolapadban, a csendes kisfiú az udvaron, az engedékeny tanár miért jó, hogy van. Vannak és kész. Vannak, és nem is foglalkozunk velük. Nézzük őket, de nem látjuk, hogy miért jó a jelenlétük. Hallgatnánk őket, de csak néma szájtátogást látunk, esetleg a szavakat halljuk még, de mondatokká nem tudjuk őket alakítani. A szív nyelvére lefordítani pedig teljes lehetetlenség. S amikor nem találkozunk velük, mert mondjuk megbetegedtek, s egyik nap nincsenek ott ahol szoktak, átsiklunk rajta, s aztán napok, hetek múltán rájövünk, hogy milyen fontos részei az életünknek. Meglátjuk, hogy akit eddig véltünk az arc vagy a ruhák mögött egy színtelen figura ahhoz képest, aki igazán itt áll velünk szemben. Ez a hétköznapi hősök tragédiája.

Magda néni hihetetlen lelkierejű hősökről ír. Olyan hősök ezek, akikről semmiképp sem feledkezhetünk meg. Miért? Csupán azért, mert napjaink forgatagában az igazi értékek belevesznek az áhított fénybe és csillogásba. Sztárokról hallunk, de hősökről nem. Ragyogást látunk, de jóságot és szeretetet nem. Ha ma kimondjuk a szót: hős, nem sok ember tud olyan példát mondani, akiben igazi értékek laknak. Bár ez nem is meglepő, hiszen már a gyerekek is azokat a meséket nézik nap, mint nap, amiben gumiruhás alakok rohangálnak a falakon és földöntúli képességeiket fitogtatva legyőzik a gonoszt, s ezáltal megmentik az univerzumot. Népek milliói kiabálják nevüket, a rajongó emberek pedig a nevükkel díszített ruhákban járnak, a fényképükkel kicicomázott apró tárgyakat ereklyeként őrzik. Mik ők? Hősök? Aligha. S aki kitalálta ezeket a könyveket, megrendezte a filmeket, játékokat készítette ők kik? Mit akartak létrehozni? Első gondolatra azt mondanám, hogy biztosan tébolyult elmék szüleményei ezek az ostoba szükségtelen dolgok. A második gondolatomban viszont ellenkezőleg vélekedem. Ők is, mint Magda néni egy felsőbb gondoskodó erőt akartak mutatni a világnak. Csak rossz nyomon indultak el. Nem szuperhősöket kellett volna megteremteniük, hanem érdemes emberek példáját mutatni az érdeklődőknek. Ez viszont, ha szabad így mondani már történelem, nem tudunk változtatni, csak hálát adni azért, hogy történtek jók is, és az arra érdemes műveket is a világ elé tárták.

Horn Micire és a tanár úrra viszont méltán támaszkodhatunk a lelkünkkel. Hiszen ők szilárdan állnak a földön, és nem elérhetetlenek. Akkor ők miért nem kellenek? Mert semmi égbekiáltót nem tettek, csak szívükből cselekedtek? Vajon ez az ok, amiért elsiklunk felettük, és meg sem említjük a nevüket, amikor a hősökről beszélünk.

A világnak pedig szüksége van egy Abigélre. Mindenki vágyik arra, hogy valaki vigyázzon rá. Már a régi egyházban kialakult az angyalkultusz, aminek a lényege ez. Hisznek abban, hogy az Isten küld valakit, egy olyan lényt, akit mi nem látunk, de ő lát minket és vigyáz ránk. Ott van mellettünk, alattunk, felettünk, előttünk jár, mögöttünk őrködik és soha nem hagy minket magunkra. Mindenki vágyik erre. Én is. Én is hiszem, hogy a Teremtő mindenkihez küldött egy angyalt, és mindenkire vigyáz egy lény, akit nem látunk, nem hallunk csak érzünk. Érezzük a hidegben, hogy melegséget áraszt köröttünk. A melegben lágy szellőt küld felénk, a félelemben nyugalmat áraszt el bennünk, soha nem hagy magunkra. Mindegy, hogy hogyan nevezzük angyal vagy Abigél. Van, aki ezt az erőt úgy képzeli el, mint egy arany-fehér ruhás szőke göndör hajú szárnyas kisgyermek. Meg kell vallanom sokáig én is azt hittem, s amíg nem jött el ebben az évben egy bizonyos hittan óra, addig meg voltam győződve, hogy az angyalka egy ilyen teremtmény, vagy akár mint Abigél. Mi más is lehetne, hiszen jó, segít és véd... Akik ilyen erőt képviselnek, nem lehetnek rosszak. Abigél mögött Kőnig, Mici és persze mindkettőjük angyala ott volt. Sőt, ha tovább gondoljuk, megkockáztathatjuk azt is, hogy a két hős maga volt angyal.

Én hiszem, hogy minden emberben ott van Abigél. Ott van Abigél, mint ahogyan a jó is. Minden ember a maga nemében egy hős. Mindenkiben ott van Abigél valamelyik jellemvonása. Kiben több, kiben kevesebb. Ki jobban felszínre tudja hozni, ki kevésbé, de ott van. A szíve mélyén mindenki vágyik arra, hogy jót tegyen, jót tehessen. Mindenki boldog, ha tudja, hogy tett valami jót. Mennyivel boldogabb egy ember, ha tudja, hogy ma segített valakinek. Az iskolában is tapasztalható, és az élet minden területén. Abigél ott jár mindenhol. Hiszen a szegény felelő, aki a mai anyagot sem tudja, nem hogy az ismétlőkérdést, reménykedve néz az osztálytársára, akiből Abigél súg, és a köszönet, ha elmarad, akkor is ott a jutalma a jó cselekedetnek a két boldog szemben a csillogás a jutalma, amikor a tanár felfelé húzza a feleletjegyet. Vagy vegyünk egy másik példát, egy kosárcsapatban mekkora összjátékra van szükség ahhoz, hogy a labdát megszerezzék, s a kosarat mégis egy ember dobja. A rossz csapatban ilyenkor irigykedések vannak, majd pedig előbb-utóbb rágalmakkal veszik el a játékos kedvét attól, amit szeret. Ez persze nem gyakori, de előfordul méghozzá akkor, amikor nem Abigél szemével nézik a helyzetet. Nem látják, hogy mit jelent annak az a nyertes dobás, aki dobta. Nem tudják, hogy mi van a lelkében. Pedig lehet, hogy szerencsétlen gyereknek a szülei válnak, otthonuk egy viharvert sziget és angyala csakis így tudta egy pillanatra ugyan, de jó kedvre bírni. Nem tudhatjuk, hogy kivel mikor, miért történik. Kőnig tanár úr sem tudta, hogy ki miért kér tőle valamit, kért, és ő teljesítette. Teljesítette, mert ha egy ember kér valamit, akkor annak oka van. Csekély tapasztalatom szerint az emberek nem szeretnek kérni, jobb szeretik, ha az ő életüket ők tarthatják kézben. Imponálóbb a saját ügyét lerendezni mindenkinek. Közben viszont elfelejtik azt, amit a Matulás kis lánykák nem. Azt, hogy kérni nem szégyen. Az, hogy valaki kér nem a gyengeségét, hanem a bátorságát tükrözi. A mondás ma is igaz: néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Persze nem ilyen egyszerű, hiszen vannak olyan esetek, amikor nem beszélhetnek a bajról. Például Bánki, de Abigél tudta, hogy mi bántja. S tett érte. Kőnig hősiessége a szívében rejlik. Magda néni olyannak festette meg Kőnig tanár urat, akit senki sem szeretett, de ő mindenkit szolgált és szeretett. Tetteiben mutatta ki szívének végtelen szeretetét. Ha valakit szeretünk, nem akarunk neki rosszat, s mindig a javát akarjuk. Olyan ez, mint ahogyan a szülők fordulnak csemetéik felé. Nem várnak tőlük semmit cserébe, de ők csak adni, adni és adni akarnak. Szívükből kicsordul a szeretet. Bennük is Abigél tettrekészsége él.

Minden közösségben van egy olyan ember, akiről nem is gondolnánk, hogy mennyi mindent köszönhetünk neki. Minden kis csoportnak megvan a maga Kőnig tanár ura, vagy Horn Micije, mint ahogyan mindenhol van egy Gina, Bánki, aki segítséget remél.

Azért érdekes ez. Abigélt általában észre sem veszik, s lélekben pedig mégis hálás mindenki neki. Miért van ez? Ez egy újabb kérdés, és közhelyként válaszolhatjuk talán azt, hogy semmi sem történik véletlenül. Mondhatjuk, hogy ez állt a sorsában. Hiszen tudjuk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ezek csupán elcsépelt mondatok, mégsem tudok sajnos jobbat írni, hiszen ezekre csak találgatások vannak. Tényleg nem értem az embereket. Rohannak egész életükben. Rohannak a pékségben reggel, a folyosón, a munkahelyükön, délután a boltban, este kapkodnak otthon, hogy minden meglegyen vacsora, filmnézés, minden, amire szüksége van egy napnak. Rohannak, és nem néznek fel soha. Még egy röpke pillanatra sem. Pedig néha elképesztő dolgok történnének, ha csak egy másodperc töredékére felnéznének háborgó lényük árnyékából. Ki tudja, talán meglátnák a barátot, akire vágynak, talán feleségüket ismernék fel egy csillogó szempárban. Talán az elveszettnek hitt testvért vagy a régi osztálytársat ismernék fel az áradó tömegben. S ha nem csak néznének, hanem látnának is, meglátnák Abigél fontosságát. Észrevennék azt, hogy milyen értékes emberek veszik körül őket a mindennapokban. Felnyílna a szemük és rádöbbennének, hogy a hősök nem a képregényekben vannak, sem az akciófilmekben, hanem a közvetlen környezetükben. Ha nem csak testi, hanem lelki szemeiket felnyitnák, akkor tudhatnák, hogy az élet értelmét nem az adja, hogy mennyi drágakő roskadozik az ékszeres dobozban, és mennyi divatos ruha lóg a szekrényben. Hiszen az igazi király, akit a népe szeret nem a palásttól király, hanem önmagától. S ha mindenét elveszti, akkor sem választanak új uralkodót az ország lakói. Ugyanúgy engedelmeskednek, és hű alattvalói lesznek annak a rongyos, koszos, vérző királynak, aki két héttel azelőtt még hermelinnel a vállán állt a trónteremben. Mert nem a királyt, a parancsolót látják benne, hanem Abigélt! Mindenhol ott van ez a hűvös hideg néma kőszobor. Korsója nap, mint nap milliók kérésének ad nyugalmat.

Ki tudja, lehet, hogy mi vagyunk a hősök, mi magunk. Én. Vagy te! Vagy az, aki majd három nap múlva olvassa ezeket a sorokat. Egyikünk sem veszi észre, hogy hős, ha egyáltalán az. Az oka az, hogy jól végzi a szeretet szolgálatát, mert ha nyűg lenne, akkor nem tenné jó szívvel, de azt, amit szertettel végez el önzetlenül, azt nem feladatnak tekinti, és boldogan végzi nap, mint nap, sőt talán fel sem tűnik neki, mert annyira lényévé vált. Abigél ott lakik a boltos néniben, az óvónőkben, a tanárokban, az újságkihordóban, a színészben, a portásban. Abigél ott él mindenkiben, mert mindenhol szükség van rá. Ő nem csak felső társasági körökben forog, hiszen a baj mindenkit el tud érni társadalmi helyzettől függetlenül. Nem számít, hogy ki az, Abigél odalopózik hozzá az éj mély sötétjében és segíti. Megfogja a kezét, átvezeti az erdő mély rengetegében. Ha sötét az éj ő az ki fényt gyújt, és ég, ég, ég értünk. Úgy, mint Kőnig tanár úr, úgy, mint Horn Mici. Úgy, mint egy vékonyka szál gyertya. Rendíthetetlenül, amit a legerősebb szélvihar sem tud elfújni. Meg sem remeg a lángja. Csak szilárdan áll, hogy amíg szürkeség van, láthassunk, s mire világos lesz ,arra elfogy és belevész a semmibe, de mindezt azzal a tudattal, hogy amíg szolgált, helyesen cselekedett, s nem értelmetlen vége lett, hanem dicső, s bár érdemét nem jegyzik sehol, az ember, aki a sötétet elűzte vele biztosan emlékezni fog rá, épp úgy ahogyan Vitay Georgina, Bánki Anna, Kiss Mari, Zsuzsanna testvér és a Matula apraja- nagyja. Abigélt egy ember sem felejti el, ha valaha is olvasta a könyvet, hallotta a musical csodás dallamait vagy látta a filmet. A csodás történetben pedig ott tátong egy kérdés, amit felteszünk napról napra, s nem mindig kapunk rá választ. „Ki vagy Abigél”? Persze nem így, hanem úgy, hogy „kinek köszönhetem ezt?” vagy „ezt mivel érdemeltem ki?”, s közben Abigél, őrangyalaink mellett mosolyog, mert ők tudják a választ arra, amire mi nem. S onnan a végtelen messzeségből könnyen kivehetően látszik, amikor egy ember szíve felragyog és őszinte szívvel jót cselekszik. Ez azonban csak az ő kiváltságuk. Mi a homályban tapogatózunk, és csak érezhetjük, ha angyallal találkozunk, azonban egészen biztosan nem tudhatjuk, de mikor majd eljön a perc, s mi is a távoli ragyogásba költözünk, mi lessük Abigéljeinket a fényes ködön át, akkor majd rájövünk, hogy milyen szép világban éltünk. Addig pedig maradnak a kérdések nekünk. Amit talán megválaszol egy lélek a titokzatos kertből „Mondd, ki vagy hát Abigél?”

 

Készítette: Laskai Lilla