Szabó Magda Alapítvány

 Hétköznapi hősiesség hajdan és ma

 Kőnig tanár úr jelleme alapján Szabó Magda „Abigél” című regényéből

Hektór. Spartacus. Zsákos Frodó. Kőnig. A feladat nem ABC-sorrendet követel, hanem a valamennyiüket összekötő szó megtalálását. A szó, amely a legtöbb kultúrában, társadalmi körben és nyelvben megtalálható. Jelentésük is mind ugyanaz: egy személy, aki képes volt valamit másképp tenni. Lehet, hogy ez a cselekedet önmagának is teher volt, mások számára érthetetlen és számos veszélyt rejtett magában. Ők mégis megtették, ami nem lett volna kötelező, sőt talán ez volt a nehezebb út. Most mégis olyan szóval illethetjük őket, amely takarjon egy tettet, vagy akár egy egész élet munkáját, mindenképp elismerő. Hősök. Hősök, akik így vagy úgy, de nagyok lehetnek a szemünkben.  Hősök, akiket hétköznapi életükből nem feltétlenül fizikai, hanem lelki és szellemi nagyságuk emelt ki. Ki lehet hőssé? Mi tesz bárkit is azzá? Hősök csak a könyv lapjain élnek? Még életünkben hőssé válhatunk? Egyáltalán mi magunk lehetünk-e hősök? Ön, aki ezt olvassa és én, aki a szavakat szaporítom: tekint majd valaki hősként ránk? A kérdések megválaszolása igazán izgalmas feladat.

„Gina a bátorságot és a szépséget éppúgy egybetartozónak érezte, mint a színtelen egyéniséget a jelentéktelen külsővel: megkereste a tanári karban a legjellegtelenebb férfit, és rámondta: ez az a Kőnig. Utóbb kiderült, valóban ráhibázott…”[1]A magyar-latin tanár az első perctől szánalomra méltó szereplőként rajzolódik ki előttünk. Nemcsak, hogy hétköznapi ember, de kifejezetten negatív hőse a Matula gimnázium életének. Ő az, akinek a kalapjáról következmény nélkül lelophatják a monogramot, aki ha esetleg észreveszi a csínytevést, akkor sem szól érte. Míg kollegájába, Kalmár Péterbe minden lány szerelmes, addig őt diákjai lenézik és inkább nevetség tárgyává teszik. Kezdetben sajnálatot éreztem, hiszen a fiatalság számára egy csekély ok is elegendő, hogy tanárát, felettesét bolonddá tegye és nevetségesen kijátssza. Kőnig ilyen figuraként végigvonul a művön, azonban az idő előrehaladtával tettei valóban inkább felháborítóan szánalmasnak bizonyulnak, mintsem sajnálatra méltónak. „Kőnig tanítását utálta, pedig Kőnig kitűnő tanár volt, nemcsak művelt, de jó előadó is. Gina néha csodálkozva kapta rajta magát, milyen szép az voltaképpen, amit hallott. nem vállalta Kőniget, hát nem vállalta a tantárgyait sem.” [2]Gina tehát erényeit is gyöngeségnek tartotta, s talán még jobban elutasította tanárát, mint társai. Nemcsak mint tanárt gyűlölte, de férfiatlannak is tartotta. Valójában minden tanárt szeretett, vagy elismert egyes tulajdonságai miatt, Kőniget viszont minden egyes megnyilvánulása után egyre jobban lenézte. Fontosabb szerepet Gina szökési kísérleténél kap, amikor az utolsó pillanatban sikerül megállítania a lányt. Bár véletlen folytán ütközik bele, azt érezzük, Kőnig mégsem véletlenül került a lány útjába és mikor nevelői feladatai szerint megfednie kellett volna tanítványát, megvédte őt. Még a vasutasnak is könnyedén hazudott, aki az egész eset szemtanúja volt, így hihetjük: Kőnig szerepe nagyobb a történetben, mint azt mi, vagy akár Gina gondolná. Gina reményvesztett szökésének meghiúsítása bosszantó, azonban a tanár úr viselkedése érthetetlen. Elkapja, de nem bünteti meg, sőt kollegái előtt fedezi. Annyira gyáva, hogy e különös tettet megbüntetni sem képes, vagy terve van ezen cselekedetével?

Mint az hamarosan kiderül, annál rosszabb nem is történhetett volna, minthogy Gina elhagyja Árkodot, így halvány hála dereng az olvasó szívében: ha gyenge és jelentéktelen ember is vagy Kőnig, tetted most életet mentően jelentős volt. Vajon hősies tett ez? Utólag vizsgálva bizony rájöhetünk, a tanár, ha közvetve is, de megmentette tanítványa életét, nem csodálatos erejének köszönhetően vagy varázslat segítségével, hanem ahogyan egy önzetlen ember képes segíteni a másikon. Vállalta a hazugságot, a lebukás veszélyét, így talán első hőstettét fedezhetjük fel a regényben.  Azért gondolom így, mert a körülmények nem voltak mesébe illőek és Kőnig nem lett ezután ünnepelt életmentő, de tette valóban hősiesnek mondható, mégis egyelőre nem említeném hősnek. Nem sokkal később azonban viselkedésével kiérdemelhette volna e címet, amikor mégis kudarcot vallott.

Zsuzsanna baleseténél továbbra sem vívhatta ki az osztály tiszteletét. Ő volt az, aki legkevésbé volt képes segíteni a szerencsétlen diakonisszán, sőt, amikor számítottak rá, odébb állt. Nem bírta a vért. Hiszen ez elég is volt gyűlölőinek, Kalmár, Gina és a diákok még kevésbé szerették és tisztelték. Megismerhetjük Gina véleményét: még gyűlölni is felesleges, nem érdemes érzelmeket pazarolni rá. Valóban szánalmas viselkedés ez, talán szégyellte is magát később, amikor Zsuzsanna beinvitálta a fülkéjükbe. Esetleg a lányoknak van igaza és önsajnálatba fordult, vagy valóban csupán szemtelen. Ismét annak az egyszerű és kisszerű Kőnignek látjuk, aki mindig is volt. Ekkor még egyedül Zsuzsanna látja, hogy ki és milyen Kőnig valójában, bár figyelmessége csupán személyiségéből adódó egyszerű kedvességnek tűnik. Az iskolába visszatérve fogalmazás írása a feladat. Gina előző iskolájából hozott ötlet alapján az ötödik osztály két dolgozatot ír: egyet beadásra, egyet saját használatra. A terv nagyszerűnek és mulatságosnak tűnik, azonban a püspök úr látogatása megzavarja az eseményeket. Gina Kőnigről írt ironikus és groteszk portréja felkavarja a kedélyeket. Minden szava sértő és az efféle tett a Matulában megsemmisíti mind az osztályt, mind a tanárokat, mind magát az igazgatót. Elképzelhetetlen következménye lehetne ennek az órának, ha Kőnig nem dobna mentőkötelet ismételten. Maga az áldozat menti meg Ginát és ennek köszönhetően az iskola becsülete is tiszta marad. A büszke Kalmár saját sikerének érezte kollegája megsértését, Zsuzsannát azonban megtörte ez a viselkedés. Kalmár, aki talán mélyen boldog volt, hogy a kellemetlen, de bosszantó igazság, ha ironikusan, burkoltan is, de fedetlenül a felszínre került, és Zsuzsanna, akit leginkább bántott a csíny, kísérték a leányt tanára elé. A leányt, aki remélte, ezzel bántja meg legjobban ostoba tanárát, hiszen ha eddig bármiféle kétsége támadt volna afelől, hogy róla írták a rövid fogalmazást, most az egész iskola számára nyílván valóvá válik az igazság. Ám a bocsánatkérés visszafelé sült el. Hiszen Kőniget nem bántja a dolog, sőt magát vallja hibásnak a helytelen feladat miatt. Ez mindannyiukból teljes megdöbbenést és különös érzéseket vált ki. Önzetlen megbocsátás vagy érzéketlen felszínesség ez a nevelő részéről?  Tulajdonképpen Gina az utóbbi elfogadásával ezek után hanyagolja Kőniget, Abigélben bízik. A Matula Gimnázium különleges és legendás alakjában, egy szobor mögött rejtőzködő „valaki”-ben. „Valaki”, aki bármely tanuló forduljon is hozzá, kivétel nélkül segít és Gina is nem egyszer örülhetett Abigél mindent látó szemének. Nehezen kapcsolódnak össze a szálak: ez a valaki teljes mértékben része az iskola életének és mindennapjainak, mégis elég távol van, hogy valódi alakját homály fedje. Közel, hogy bármihez hozzáférjen, akár fontos iratokhoz is, de távol, hogy józanul átlátva a helyzetet segítsen a lányokon. Megoldásként sok név felmerülhet: diák, valamely tanár, maga az igazgató, esetleg a híres Horn Mici. A mű végén végül különös szál köti össze a kicsinyes és szánalmas tanárt és a hősies Abigélt, aki ráadásul Gina gyámja is a tábornok rendelete szerint. Nem az iskola, rokoni szál, vagy Horn Mici. A két személy meglepő fordulatként egy és ugyanaz. Olvastunk-e a sorok között?

A jól felismerhető egyenes betűkben Abigél leveleiből Kőnig kézírását fedezzük fel. „Abigél, te csodatévő, Abigél, te mindig segítő Abigél, életünk komisz kis bogainak kioldozója, hogy nem jöttem rá a titkodra tüstént, ahogy először hallottam rólad?”[3] Gina gondolatai visszhangoztak fejemben, amikor az utolsó oldalak különleges eseményei alatt kirajzolódott a kőszobor alakja, s lassan Kőnig lépett elő. Sajnáltam, szántam, majd hőssé vált szememben. Tetteinél már csak azok végrehajtása volt hősiesebb. Csodáltam, hogy szívén viselte évtizedek problémáinak terhét és nem számított, ki hogyan viszonyul hozzá. Talán még feljebb emeli effajta önzetlensége, hiszen senki sem ismerte el, ő mégis segített. Az igazság-mint az lenni szokott-új megvilágításba helyezte Gina tetteinek súlyát és mérlegre helyezte az ítélkezéseket. Ha valaki nagy dolgokra képes, nagy tettekre, amelyek újak, másak és jobbak, valóban hősiesek, azt még inkább igazzá és tisztává teszi az efféle szerénység. Figyelemreméltó az, ha ez a valaki köszönet nélkül képes másokért cselekedni. Egyszerűen és tisztán másokért.

Úgy érzem, ritka tulajdonság ez manapság. Persze nem biztos, hogy ezt a „mai fiatalokra” lehet fogni. Hiszen elképzelhető, hogy tíz, száz, vagy ezer éve is ugyanolyan megerőltető volt nemcsak saját magukért cselekedni az embereknek. Elképzelhető, hogy valóban elsősorban az „ÉN” van hangsúlyban mindannyiunk lelkében. Tekintve bármiféle fejlődéstani elméletet egy élőlény (értem ez alatt az ember ösztönös viselkedését is) a saját életéért felelős, tehát legfőképpen önmagáért.  Ezen túl pedig meghúzhatjuk a határt, ami megkülönbözteti az embert: a határ pedig a tudat, amely képes arra, hogy másokat is előtérbe, akár magunk elé helyezzen. Nem szükséges azonban tudományos alapokra helyezni a tényeket, amelyek megadhatják az élet valódi zamatát. A tények ugyanis megfoghatatlanok a hétköznapjainkban, mert gesztusok ezek, amelyek jobbá tehetnek minket. Bár ilyenkor azt tartom igaznak, ha nem mi akarunk ez által jobbak lenni, hanem mások életét akarjuk jobbá tenni. Ebben tekinthetjük Kőniget példaképnek, hiszen előbb vagy utóbb leleplezhette volna önmagát, hogy végre ne ő legyen a buta és gyáva tanár, hanem akinek sokan köszönetet mondhatnak és őszintén elismerhetnek. Neki erre nem volt szüksége ahhoz, hogy tudja, jó az, amit tesz és miért is tenné magát ezzel a leleplezéssel felfuvalkodottá? Van abban valami báj, hogy egy egész iskola hálás neki, holott fogalmuk sincs, ki is az az „Ő” valójában. Sőt lenézik, és még arra sem tartják méltónak, hogy egy esküvői tanú legyen (nevezetesen az egész iskola által imádott Horn Mici tanúja). 

Elég-e egyetlen életre szóló tett, vagy az apró rögtönzött kedvességek teszik jobbá a világot? E kérdést egy amerikai film szegezte nekem, mely valóban elgondolkodtató. Ki lehet hős? Várjunk-e nagy jelekre? Egyetlen tett, mely hatalmas is lehet, határozza meg a hőst? Vagy több kis tettünk tesz naggyá mások életében? Mások életében részt vállalni. Részt vállalni örömben, sikerben, fájdalmakban és könnyekben. Önmagunk hősei lehetünk, ha nem csak saját terheinket tudjuk cipelni a hétköznapok nehézségei között. Másokat segíteni és támogatni felemelő érzés, ettől válhatunk jó emberré. Nyomot hagyni a világban-sokak célja ez a mai napig. Nyomot hagyni azonban sokféleképpen lehet. Könyvek, festmények, dalok, megsárgult lapok, rég elfeledett tárgyak őrizhetik emlékünket. Ám egy apró emléknyi nyomot hagyni érdemesebb-e, mint csupán néhány szívbe örökre belekarcolni nevünket? Itt válhatnak el a hőst meghatározó fogalmak. Hektór és Spartacus, akik nevét valóban egytől egyig felismerjük és egy Abigél, aki lehet bárki a környezetünkben. Ha körülnézünk az utcán, a villamoson, vagy ki-ki a maga munkahelyén, látunk e görög vázákra illő férfialakokat? Esetleg rá van írva a homlokokra, hogy „JÓ” és „IGAZ”, esetleg „ÁRULÓ”? Arcokat látunk. Arcokat, melyek akár az elképzelt szobor mögül elő is léphetnek. Gondoljunk bele, milyen könnyű elhinni egy-egy nap után, hogy jót tettünk, hősök lettünk, a hétköznapok hősei.

Hősként tér haza az építész, aki befejezte új házát. A diák, aki ötösre írta nehéz dolgozatát. A tanár, akinek diákjai mosolyogva köszöntek, mert képes megérteni őket. Ahogy a mondás tartja, segített, ahol tudott és e segítség valóban oda és akkor érkezett, amikor szükség volt rá. Belegondolunk-e azonban, ki volt az, aki a mi életünket próbálta megkönnyíteni? Sajnos általában inkább emlékszünk bántóinkra, mint azokra, akik egy pillanatig-anélkül, hogy ők vagy mi magunk tudtuk volna-hőssé váltak. Mert akármilyen fáradtan zuhanunk az ülésre a buszon a hosszú haza úton, hősies dolog átadni a helyet a szomszéd néninek és miután leszálltunk, elvenni a szatyrát. Hős tehát, aki önzetlenül képes segíteni.

Ám úgy gondolom: hős az is, aki küzdeni képes. Nem csak az ókori eposzokban léteznek emberi erőt felülmúló megpróbáltatások. Nap, mint nap átélhetünk akadályok okozta nehézségeket, melyek igénybe vehetik testünket és lelkünket egyaránt. Ezen akadályokat átlépni, sőt megmászni büszkeséggel tölt el minket, esetleg szeretteinket. Azonban elbukni már nehezebb. Kudarcot vallani valamiben: ez veszi igazán igénybe erőnket. Akarat és küzdeni vágyás vezérletével tettük, amit tennünk kellett. Tettük, vagy nem tettük, de nem próbáltuk, mert elszántan vállaltunk mindent, ami szembejöhet a szürke hétköznapok országútján. Az sem számított, ha elrobogott mellettünk, vagy teljes gázzal elütött, de felszegezett állal törtünk előre, tudva, egy jobbért menetelünk. Vágytunk megmutatni, hogy létezünk, és ez számítson lehetőleg sok embernek. Vágytunk mi is nyomot hagyni, kellőképpen szenvedélyesen, nem engedni kikerülni a kezünkből a kormányrudat. Tudtuk, merről jöttünk és még inkább biztosak voltunk abban, merre tartunk. Aztán nagy szél támadt. Elképzelhető, hogy sokáig vergődtünk a habok közt, lehet, hogy hirtelen kellett sok vizet nyelnünk. Azonban ha elmerülünk, ez lényegtelenné is válik. Végül, ha mégis sikerül még egy pillanatra felbukni a habok alól és újra tudunk venni egy mély levegőt, sok mindenre képesek lehetünk. Hős az, aki mégis feláll, aki felegyenesedve folytatja útját, sőt újra hajóra száll.

„Te csak a hősöket szereted, kis Vitay, a csinos fiatal hadnagyokat, jókedvű bolondos asszonyokat, akik táncolnak, meg pimasz hangon beszélnek az igazgatóval, és nem engedelmeskednek senkinek…”[4] Ez lenne tehát a hős? Független és önfejű? Annak kell lennie, ha egy hősnek olyan feladata van, amit hétköznapi ember, még ha próbálkozik is, nem képes megtenni. Egy hősnek valóban feladata van, melynek megtétele áldozatot kívánhat, sokszor úgy vág bele, hogy nem tudja miféle áldozat ez, egyáltalán lesz-e áldozat, de amikor muszáj cselekedni, csak a cél kell, hogy lebegjen a szeme előtt. Egyik legnagyobb áldozat saját elveink feladása a „cél szentesíti az eszközt” gondolatával, hiszen Zsuzsanna is képes volt hazudni Gináért. Persze az előbb említett igazságnak is vannak határai, hiszen éppen a történetben oly fontos szerepet játszó II. világháború a legjobb példa arra, milyen szélsőségesen is lehet értelmezni e sorokat.

Háború. Súlyos szó ez, melynek hallatán éppoly sok minden eszünkbe juthat, ahányféle okkal és céllal kitörhet egy. Háborús hősök, gyakran együtt járnak e szavak, gyakran az egyik szóról eszünkbe jut a másik és fordítva. Egy háborúban, melyben feladat az ölés, az áldozat, emberélet, hősök születnek. Groteszk humora ez az életnek, de mindig a valóságban születnek a legtökéletesebb drámák és vígjátékok. Különös az is, milyen sokszor a legtöbb várost, akár országot leigázó vezérek a legnagyobb hősök. Persze tettnek nagy, de a csatatér másik oldaláról tekintve, vagy egy gyerekszoba ablakából nézve a dicső bevonulást, valóban hős? Léteznek tehát negatív hősök is, akár egy műben, akár az életben, hiszen sokan véghez visznek hatalmas és nemzeteket megrázó tetteket. Miattuk forrong a köztudat, utólag nevükre felkapjuk fejünket, de az a bizonyos cél szent volt-e, hogy az eszközök is azzá válhattak?

Uralkodók: királyok, cárok, császárok hozhattak jó és rossz döntéseket, jelentősebben formálhatták a történelmet. Csillogó szemekkel gondolunk Mátyásra, az igazságosra, azonban intézkedéseit tekintve vajon uralkodása idején, mikor a nép királyára gondolt, nem a könnyektől lehetett csillogó néhányuk szeme?

Vagy Rózsa Sándor, a hírhedt betyár, az egyszerű nép hőse, nem emberéletek kioltásával lett a magyarok hősévé? Persze utólag vizsgálva Mátyás az igaz uralkodó, Rózsa Sándor a gaz rabló. Meglepő fordulat ez a hosszú évek munkája során, de hősök ők is, ehhez valószínűleg sokak szerint kétség sem fér. Kit dicsőít és kit ítél el a köztudat? Ettől függetlenül születtek és születnek ma is hősök. Mert hiszen Osszama bin Laden nem valószínű, hogy mint hős jut eszünkbe, mégis az iszlám vallás hívőinek ő az igazi hős megtestesítője manapság.

A XXI. században a hős szó hallatán, meglehet, hírességek ugranak be. Ne keverjük össze azonban a mai sztárok kultuszát a társadalom hőseivel. Ezek az emberek ugyanis maguk építette létrán jutottak a csúcsra, melyet mára már a média támaszt és valójában mi magunk vagyunk a lépcsőfokok. Vannak persze, akik környezet-tudatos életükkel, árvák sorsának szívükön viselésével, katasztrófa sújtotta területek nagy összegű támogatásával hősies tetteket hajtanak végre nap, mint nap. Bízom abban, hogy valóban boldogok azért, hogy létrán való feljutásuknak köszönhetően jelentős lépéseket tehetnek ezekben az ügyekben és nem reklámfogásként dörzsölgetik tenyerüket. Ebben az esetben jómagam is a ma hőseinek titulálnám őket (attól eltekintve, hogy a zsebükbe vándorolt pénz útja tisztességes volt-e).

Ellenkezőleg viszont, bár nagyszerű tettük emeli fényüket, a szándék nem volt tisztességes, így legfőképpen önmagukat csapták be, ez szánalomra méltó. Hogy a ma hőseit pedig a legtöbbször a pénz határozza meg, sajnálattal elismerem. Nem belső értékek, nem ősi hagyományok, nem a kultúra tisztelete. Nem önzetlen tettek, haladást előre segítő reformok, hanem egyértelműen az a nagyobb, akinek a tárcája is az. Rég nem azt a világot éljük, ahol az érték elsősorban ne a pénz csökkenő vagy emelkedő értékét jelentené. Mert a pénznek nagysága, vagy éppen hiánya határoz meg minket. Akinek bőven jutott belőle, valószínűleg első gondolata saját életének luxusba való elmozdítása. Akinek pedig nincsen, küzd egyáltalán az alapszint eléréséért. Megannyi koldust látunk az utcákon. Ha elvonatkoztatunk az előítéletektől, láthatjuk, nekik van igazán szükségük hősies megalázkodásra és küzdeni akarásra. Hiszen becsülendő nekik pénzt adni, de ha önhibáján kívül került ilyen helyzetbe, neki kell más alamizsnáját elfogadnia. Sokszor koldulni a napi betevőért. Piszkos ruhában a bolti parkolókban bevásárlókocsit tologatni, felismerve régi életéből arcokat, akik ma már inkább elfordulnak, és bár nem tudják nem észrevenni, mégis úgy tesznek. Legborzasztóbb, amikor meg kell fagyniuk a téli hidegben és már csak akkor kezdünk el sajnálkozni, amikor végleg elmentek. Nem tettek sokat vagy nagyot, de küzdöttek, és ha valóban mindvégig ezt tették, hát hősök ők is. A „fent” és a „lent” hősei manapság. Elítélhetjük a „fentet”: „sok pénzükkel már mit sem tudnak kezdeni, üresfejűek, nem is lehetnek tisztességesek…” és a „lentet” is: „biztosan az alkohol vitte el a pénzét, miért nem keres tisztességes munkát…”. Mert előítéletek vannak.

Egyik kedves ismerősünkkel történt meg ez az egyszerű és elgondolkodtató eset. Jó márkájú, új és csillogó autójával szelte a várost hosszú hónapokon keresztül. Munkáját jól végezte, barátai szerették, mikor kipattant csodás négykerekűjéből lelkes integetés fogadta minden nap, bármerre is járt. Viszont egy szerencsétlen baleset folytán bizony drága autója teljes roncs lett, hosszú javítása alatt kénytelen volt lánya huszonöt éves kis bogárhátújával járni.

Őmaga mesélte meglepetten és ezzel is okosabban, hogy bizony mióta ezt az autót vezeti, nem fogadja olyan lelkes integetés, már nem keresi mindenki a társaságát. Az előítéletek és a pénz hatalma ilyen egyszerűen mutatkozik meg hétköznapjainkban. Érdemes odafigyelni, mi kinek és mennyire rázzuk hevesen tenyerünket!

„Az élet nem a biztonságról szól: kockázat nélkül nem lehet játszmát nyerni.”[5]

E sorok vonatkozhatnak a hétköznapok hőseire. Hiszen, mint említettem, és ahogyan csekély számú éveim alatt megtanulhattam, hős az, aki szembe tud nézni a következményekkel. Egészen apró emberként ismerkedve a világgal hősök köszöntek vissza a mesés könyvek lapjairól, vagy a rajzfilmekből. Ezek a hősök a jól ismert fehér lovon érkező hercegek voltak, akik jelen esetben a szerelemért vállaltak minden következményt. Küzdöttek ők gonosz mostohákkal, sárkányokkal és születés óta tartó átkokkal. Persze akkoriban még a jó győzedelmeskedett, a rossz pedig elnyerte méltó büntetését. Aztán ahogyan nőttünk-növekedtünk gyakran találkoztunk a rémisztő valósággal-ez nem mindig így alakul. Sokszor nem teljesülhetnek a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” sor reményt ígérő szavai, azonban remélem, sokan tanultunk a tündérmesékből. Mert a valóságban lehet, hogy több áldozattal, rengeteg körkínzó lefutásával jár, de az igazi hős elnyerheti jutalmát. Kimagasló elkötelezettség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki kimagasló teljesítményt érjen el, így ha valaki elkötelezettségből képes saját elvárásain akár túl is tenni, a hétköznapok hőse lehet.

            Lássuk csak újra: önzetlenség és kockázatvállalás-a társadalom hősei jellemezhetők e két szóval. Küzdeni akarás és elkötelezettség-saját magunk hősei lehetünk ezek által. A történelem hősei legendák, akik immár örökké élnek, a hétköznapok hősei pedig igazából köztünk járnak. Sőt, mi magunk lehetünk azok. A kor embere volt, lesz és ma is az, aki hőssé válhat, ha igaz és nemes szívű. Persze a határok nem húzhatók meg ilyen élesen, hiszen a hős fogalmán belül e csoportosítások közti vonalak elmosódnak. Egy óvodás kisfiúnak hős a nagypapája, egy tizenéves bakfisnak hős a szerelme, egy betegnek hős az orvosa-és ugyan ki vitatná el tőlük ezeket a megtisztelő jelzőket. Hasonlóképpen hős a tűzoltó, a rendőr és a katona. De hős a rák-túlélő, akinek kezelései ellenére őszinte a mosolya. Hős a diabétesszel küzdő, aki egész életében számolgat és inzulin-adagja nélkül ki sem mozdulhat. Hős a mozgássérült, akinek a legegyszerűbb mozdulatok elvégzése is sokszor mutatványosokat meghazudtoló pontosságot követelnek.

Túlzás azt állítani, hogy mindenki hős. De bárki lehet az! Törekedjünk hát arra, hogy hősökké váljunk! Akár mások által, másokat segítve, akár magunknak. Ma azt hiszem, sokan állítják; már nincsenek hősök. Én úgy gondolom, ma születnek csak igazán nagyok. E gondolatok papírra vetése közben saját magam számára is kikristályosodott a hős fogalma-természeten, ahogyan én látom. Elképzelhető, hogy pár évvel később másképp gondolkodnék erről, máshogy fogalmaznám meg ezeket a gondolatokat, de egészen biztos vagyok benne, hogy a kulcsszavak ugyanazok maradnának. Azt pedig szintén bizton állíthatom: a hősök köztünk élnek. Legyen hát merszünk hinni magunkban és újra meg újra nekifutni, ahogy azt tette előttünk megannyi évvel ezelőtt az a bizonyos Hektór és Spartacus. Ne számítson az se, hogy hőseink valóban éltek, vagy csak a képzeletünkben elevenedtek meg, mint Frodó és Kőnig. Csupán merjünk igazi hősök lenni! Nagy hangsúly van a „merjünk” szón- ahogyan Tad Williams találóan fogalmazta meg: