Pályázat - Konzervatív vagy szabad szellemű az ideális iskola? (Szolyka Hajnalka)
Konzervatív vagy szabad szellemű az ideális iskola?
A Matula, saját iskolám és a szabadszellemű tanintézmények összevetése
(pályamunka a Szabó Magda Szellemi Örökségéért Alapítvány pályázatára)
Konzervatív vagy szabad szellemű az ideális iskola?
A Matula, saját iskolám és a szabadszellemű tanintézmények összevetése
Az iskola feladata, hogy a diákokat a jövő felelősségteljes, döntésképes, megbízható tudású felnőttjeivé nevelje. Egy ország jövőjét nagyban meghatározza oktatási rendszere, ezért a pedagógusokra nagy felelősség hárul. Az iskola legfőbb feladatának az életre való felkészítést, a diákok szellemi képzését, lelki, erkölcsi és tudásbeli gyarapítását tartom. Egy ideális iskolában a tanulókat megtanítják adottságaik és talentumaik helyes, eredményes kibontakoztatására. Itt a tanárok minden támogatást megadnak diákjaiknak ahhoz, hogy képességeiket fejleszthessék. A pedagógusnak elsősorban értékek közlésére kell törekednie, és nem csak a kijelölt anyagmennyiség megtanítására. Szentgyörgyi Albert megfogalmazása szerint „az emberek feje nem edény, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit lángra kell gyújtani.” Az ideális iskola segít a diáknak a közösségbe való beilleszkedésben. Az első komolyabb emberi kapcsolatok az általános iskolában alakulnak ki, a gimnáziumban pedig életre szóló barátságok köttetnek.
Az iskolarendszer kialakításában a tökéletességre kell törekedni, azonban az emberi dolgok a legnagyobb igyekezettel sem lesznek egészen tökéletesek. Képtelenség lenne mintaszerű iskolát létrehozni, amely minden diák, szülő és tanár igényeit kielégíti. Világnézeti kérdésekben eltérő vélemények, erkölcsi, elvi dilemmák nehezítik egy mindenkinek egységesen megfelelő iskola kialakítását. Éppen ezért a mindenki számára ideális iskola nem létezik. Az ideális dolgok legfőbb jellemzője, hogy csak az ideák világában léteznek, az életben megvalósíthatatlanok.
Az írói szabadság azonban lehetővé teszi a tökéletes vagy borzalmas iskola kiábrázolását is. A világirodalomban számos példát találhatunk idealizált iskolák bemutatására és kegyetlen, vasszigorral irányított tanintézmények működését ábrázoló alkotásokra egyaránt. Az iskolaregény kedvelt műfaj, mert minden jelenlegi és volt diákban emlékeket ébreszt. Az apró csínyek, ügyesen kitervelt tréfák, az érdekes és untató tanórák emlékképei minden ember emlékezetébe bevésődnek. Az iskoláskor az élet egyik legmeghatározóbb és legemlékezetesebb szakasza. Szeretünk iskolai történeteket olvasni, mert saját iskoláskorunkra emlékeztetnek, vagy éppen arról szólnak, amit mi hiányoltunk a saját iskolánkból. Eric Kästner A repülő osztály című művében a diákok eljátsszák, milyen is lesz a jövő iskolája, Karinthy Frigyes Tanár úr, kérem című írása komikusan, kifigurázva mutatja be a mindenkori diák gondjait. A diákok borzalmas körülmények között is elszánt kitartását csodálhatjuk meg Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének elején és Ottlik Géza Iskola a határon című regényében is. J. K. Rowling nagy népszerűségnek örvendő Harry Potter-könyvei is értelmezhetők iskolaregényként, mivel cselekményük nagyrészt az iskolában játszódik, és a történet során a tanárok és diákok jellemfejlődésen mennek keresztül.
Szabó Magda Abigél című regénye személyes kedvencem az iskolaregények között. Az Abigélben egy teljesen más világot mutat be a szerző, ahol semmi sem fekete-fehér, akkor sem, ha az iskola falai vagy az egyenruha ezt sejtetik.
Az Abigél olvasását izgalmassá teszi, hogy az iskola bemutatása mögött érdekes kettősség rejlik, nehéz eldönteni, hogy taszító vagy vonzó a Matula világa. Vonzó, mert értékeket hirdet az értékhiányos világban, tartást, erkölcsi alapokat ad, és persze olyan szintű tudást, amelyet csak a legjobb iskolákban, a legjobb tanároktól szerezhetünk meg. De taszító is, mert a szabályozás az emberek többségét elrettenti, ellenük irányuló intézkedésnek érzik az ésszerű korlátozásokat is, és nehéz mindig helyt állni, szó nélkül tűrni, és keményen dolgozni.
További különös kettősséget mutat a diákok kategorikus gondolkodása és az iskola kategorizálása. Kőnig mulya, szerencsétlen és esetlen, mert nem olyan kemény, mint a többi tanár, és eltűri a lányok rosszindulatú tréfáit és (látszólag) reménytelenül szerelmes Zsuzsannába. Kalmár bátor, erős és férfias, mert azt ismételgeti, hogy harcolni kell, az emberélet sem drága a hazáért. Ezért a szenvedélyes hazaszeretetéért válik a lányok bálványává és közös szerelmévé, akik nem is gondolnak arra, hogy Kalmár képtelen reálisan gondolkodni a már kezdetekor elvesztett háborúval kapcsolatban.
A látszólagos értékek elbűvölik a Matula diákjait, és képtelenek tisztán látni, felismerni az igazán értük, velük küzdő embereket. Kőnig is szereti a hazát, de hát ő nem fiatal, nem jóképű, és nem harsog hangzatos, buzdító szavakat. Ő már tudja, hogy mi lesz a háború vége, és azt is, hogy ki lesz a legnagyobb vesztese. Horn Micit szeretik, de valahogy őt sem veszik komolyan. Számukra ő csak egy festett arcú, jó kedélyű bohóc, aki szórakoztató, és nagyvilági. Az olvasó előtt azonban színről színre tisztul, kristályosodik ki a szereplők jelleme és valódi vonásaik.
A diákoknál jobb ítélőképességgel rendelkeznek a tanárok és felnőttek. Kategorizálásukban következetesek és szilárdak. Ha ítélnek, arra megalapozott okuk van. Gina már megjelenése után röviddel a „pesti lázadó” képét alakítja ki magáról, de Zsuzsanna, mert látja benne a változás lehetőségét, nem ítélkezik előre a lány felett. Sőt, még sokadik ballépése után is megbocsát neki.
A szigorú szabályok, a percre beosztott, egyhangú élet és a kemény fizikai és szellemi munkát követelő tantestület az iskolai teendők tökéletes ellátásán kívül is rengeteg elvárást támaszt a diákokkal szemben: erkölcsös, keresztyén lányhoz illően kell viselkedniük minden helyzetben, és ha éppen nehezen viselnek valamit, még panaszkodniuk sem szabad. A Matulában mindig ugrásra készen kell állni, az utasításokat gondolkodás nélkül követni, alkalmazkodni és dolgozni, dolgozni, dolgozni. Ez egy diák számára első hallásra – sőt, talán sokadikra is – rémisztő. Tilalmak erdejében, labirintusában bolyongani, ahol mindenki csak rendszabályokat mormol és a házirend pontjait kiabálja felénk ahelyett, hogy kicsit emberibb, kicsit barátságosabb módon próbálná igazgatni útjainkat, emberpróbáló feladat.
Emellett a rengeteg szabályozás mellett viszont ott van az iskola falai nyújtotta biztonság, az állandóság érzése. A Matula megvéd a háborútól, a haláltól, és a szörnyű világ gondjait is elzárja a fiatal lányok szeme elől. Elkendőzi a rosszat, a félelmetesről tudomást sem vesz, és az ország viszontagságos helyzetében is játékosan, egymásba kapaszkodva, saját kis világukban élnek a diákok. Mitől kellene félniük? Az ő világukban csak a biztonságot adó vastag falak léteznek és a nyugalmas ég, ahol dehogyis bombáznak, dehogyis szállnak a vadászrepülők. Ott Isten lakik. Ilyen közel Istenhez, ilyen távol a világtól érthető, hogy nincs okuk félelemre, hacsak nem harcoló apáik, bátyjaik vagy otthon maradt anyáik, húgaik épségéért aggódnak.
A legfontosabb érték a Matulában mégis Abigél. A mindenki fölött álló Abigél független, mindenkinek segítő, sziklaszilárd őrangyal. Nem válogatja ki számára kedves kegyeltjeit, akik mellett szünet nélkül ott áll. Bárki fordulhat hozzá, és egytől egyig igyekszik segítséget nyújtani annak, akinek szüksége van rá.
A Matulában nem is egyetlen Abigél tevékenykedik. Majdnem minden tanárban fellelhető egy szeletke Abigélből. Minden kedves és biztató szó, minden gyöngéd pillantás, Zsuzsanna vigasztalása, Horn Mici vidámsága és fesztelensége, Gigus tanárnő, aki egy kis világias zenét és szellemet ereszt be az iskola szűk kapuin mind-mind egy kicsit Abigél. Megkönnyítik a diákok életét, izgalmat visznek az unalmas mindennapokba. Kalmár Péter és Zsuzsanna még el sem kezdődött, de a diákok által már az esküvőig felvázolt románca enyhítette a lányok vágyakozását saját, tőlük távol élő vagy csak várva-várt lovagjaik iránt. Mikor Kőnig és Horn Mici is bekerült a komikus szerelmi négyszögbe, a lányoknak már nevetnivalójuk és csodálkoznivalójuk is akadt. Ha megértik, szép lecke is lehetett volna: Zsuzsanna szép, Kalmár jóképű, de ez önmagában nem elég ahhoz, hogy kölcsönös vonzalom alakuljon ki közöttük, pláne nem ahhoz, hogy össze is házasodjanak. Zsuzsanna a lehetetlen, öregedő Kőniget szereti, aki jóságos, emberséges, művelt és szórakoztató a maga módján, viszont azt hiszi, érzéseit nem viszonozzák. Kőnig látszólag Horn Micinek udvarol, s ezért a testvér már-már nem is keresztényhez illő ellenszenvvel viseltetik a nagyvilági nő iránt, akinek persze esze ágában sincs Kőniggel kezdeni.
Kőnig, az igazi Abigél pedig a diákok minden gondját és szomorúságát orvosolni igyekvő, jóságos, álarc mögé bújó hős. Különös, hogy a diákok éppen Kőniggel bánnak olyan rosszul, aki pedig a legtöbbet teszi értük. Gyengekezűnek, mulyának, szerencsétlennek tartják, gúnyt űznek belőle, és közben sejtelmük sincs arról, hogy ő a tanárok közül a leghősiesebb, legbátrabb és legügyesebb. Kőnig nem fedi fel kilétét, miért is tenné. A célja nem az, hogy bálványozzák, hanem hogy utolsó reménységeként segítsen megoldani a tanulóknak apróbb és nagyobb problémáikat.
A Matula tehát nem olyan szörnyű hely, ahonnan minden diáknak fejvesztve menekülnie kellene. Kis Mari így vigasztalja az intézet életébe frissen csöppent Ginát: „Ne félj, […] nem olyan rossz itt. Illetőleg borzasztóan rossz, de azért ki lehet bírni. Irtózatosan sokat nevetünk.”
A lányok titkon, halkan meg is jegyzik néha: milyen jó is ez az iskola, itt aztán csak az maradhat, aki keményen megdolgozik érte, a nem odavalók kihullanak már a legelején, vagy be sem kerülnek. Büszkék arra, hogy egy olyan iskola tanulói lehetnek, ahol az elvárások az egekbe szöknek, és ez olyan precíz és kemény munkára, tanulásra készteti őket, amely csak javukra válhat, s a messzi – vagy akár közeli – jövendőben gyümölcsöt teremhet. Gina már intézetbe kerülése után röviddel helyesen foglalta össze magában a matulások véleményét: „Ginában kettős visszhangot vert, amit az új iskolájáról hallott. Meg is ijesztette, mert az volt az érzése, ilyen szigorú és percre beosztott élet csak nyomaszthatja azokat, akiket rossz sorsuk idehozott, ugyanakkor lehetetlen volt észre nem vennie, hogy a két matulás voltaképpen nem elégedetlen, sőt. Nem mondják ki, de látszik rajtuk, hogy tulajdonképpen rendkívül büszkék rá, hogy náluk milyen különleges világ van, meg arra, hogy itt mindenki jól tanul, meg hogy szemmel láthatólag sokkal többet fognak tudni, ha egyszer elkerülnek innen, mint azok, akik nem jártak az ő intézetükbe.”
Éppen a nehézségek miatt értékelődik fel az iskola a lányok szemében. A Matulába igazi érdem bekerülni és bennmaradni. A Matula legfőbb értékei nem csak a házirend szigorú pontjaiban vagy tiltásokban, feddésekben, esetleg buzdításokban rejlenek. Legtöbbjük csak éreztetett, természetesnek vett dolog, amelyet csak egy matulás érthet meg, ha van rá füle. A Matulának saját nyelvezete van, egész saját kis világa, amely még inkább közösséget formál a diákok között, és elvonja őket a világias közegből. Köszönésük, „Jó napot kívánok, Isten áldásával!” többet mond, mint bármelyik hétköznapi köszönési forma, ha valóban jókívánságok vannak mögötte, és még egy apró mosoly is társul hozzá.
A Matula jelmondata: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." (Róm. 9, 16) – amely a
A diákok egyenruhája erősíti egybetartozásukat, és arra mutat rá, hogy Isten előtt mindannyian egyformák vagyunk. Természetesen ennek az egyformaságnak az egyenruha nem az egyetlen, de a leglátványosabb jele. A Matulában nincs divat, nincsenek csudafrizurák, színes szoknyák és selyemblúzok. Az egyenruha elmossa a különbségeket szegények és gazdagok között. Persze ez csak egy olyan rendkívül zárt közösségben működhet hatékonyan, mint amilyen a Matula. Az egyformaság, az egyenruha fontossága református identitásunk másik alappillérére, a puritanizmusra mutat rá. Pál az egyszerűségre törekvésről így ír: „megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon.” (Titusz 2, 12)
Az iskola feladata az, hogy minden egyes diákját egyforma színvonalon, ugyanolyan feladatok elvégzésére tanítsa, nevelje. Majd ha a diák kikerül a világba, ott úgyis (akarva-akaratlanul) belekerül a társasági élet vérkeringésébe. Az iskolában felesleges a vagyon fitogtatása, ugyanabban az életben kell majd helytállnia vagyonosnak és vagyontalannak egyaránt. Az Élet nem ismer öltözködés, hajviselet vagy jövedelem szerinti megkülönböztetést, ugyanúgy ajándékoz, vagy sújt szegényt és gazdagot. Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, a gazdagok gond nélkül élnek, hiszen minden baj orvosa a pénz, pedig ez nem így van.
A kisebb csínyek kitervelése közben, amelyeket az iskola szabályzatába ütközve követnek el, még jobban összekovácsolódik a diákság. Közös célok, a másik segítése, kiállás a társak mellett: ennél jobban semmi sem tud egységessé tenni egy kapcsolatot. Az összefogás teszi a matulás lányokat egy jóban-rosszban összetartó közösséggé.
A Matula minden szigorúsága ellenére sem olyan szigorú, mint az élet. Gina többször eljátszhatta nevelői, társai bizalmát, idővel mégis megbocsátottak neki. Ebben szerepet játszott Gina apjának társadalmi helyzete és rangja, de az is, hogy a nevelők tisztában voltak vele, hogy egy gyermek nem vonható felelősségre tetteiért. Itt figyelhető meg református identitásunk harmadik alappillére, a megbocsátás fontossága, a javítás, újrakezdés lehetőségének megadása. Pál így ír a megbocsátásról: „Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképpen a Krisztus is megbocsátott néktek.” (Kolossé 3, 13a)
A Matulában természetesnek veszik a kemény munkát és a jó teljesítményt, de a kiemelkedő eredményeket elismerik, és ha látható, hogy valami mögött hatalmas munka, önfeláldozás és szinte erőn felüli teljesítés van, éreztetik a diákkal, hogy kivívta nevelői dicséretét és az iskola és Isten dicsőségére tevékenykedik. Ezek a halk, szinte alig észrevehető dicséretek az iparkodó tanuló fáradozásait megkoronázzák, és hatalmas erőt tudnak adni ahhoz, hogy tovább folytassa lelkiismeretes munkáját. A Matulába szorgalmas és rendkívül okos diákok járnak, de még itt is rászorulnak egymás segítségére a tanulók. Ha valaki valamiben lemarad társaitól, azok igyekeznek, hogy visszaemeljék maguk közé őt. Ez a hozzáállás református identitásunk negyedik alappillérét, a szeretettel pártfogoló, segítőkész odafordulást példázza. Pál is erre int minket: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe.” (Kor. 1, 14)
A Matula kegyetlennek tűnő szabályai a diákok javát szolgálják. Aki hozzászokik a kemény szabályokhoz már az iskolában, az a jövendőben könnyen veszi az új szabályokat – mert a munkahelyen, és még az élet ezer területén is lesznek -, és jobban kiismeri magát a tiltások és felszólítások rengetegében.
A Matula világát az izgalmas történések, kiszivárgó titkok és Abigél legendája színesítik. A regényből megismerhetjük egy puritán, konzervatív, református szellemiségű iskola működését a legapróbb részletekig. Éppen azért tartozik kedvenceim közé ez a regény, mert a Matula és saját iskolám, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma – közismertebb nevén a Refi – sok szempontból hasonlítanak egymásra. Egyedüli különbséget talán az időbeliség jelent: a korral haladva a Refi nem maradhat teljesen olyan, mint a könyvbeli Matula. Kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötnie kell a haladással, hogy felvehesse a versenyt az újabb, modernebb iskolákkal is, megalkudnia azonban nem szabad.
A Refit a Matulához hasonlóan sok diák maradinak, ódonnak, merevnek és vaskalaposnak tartja. Rengeteg tévhit kering az egyházi iskolákkal kapcsolatban, általánosságban is. Akkor szembesülök ezzel leginkább, mikor egy önkormányzati iskolába járó diákkal beszélgetek a két iskolatípus különbözőségeiről. Rendszerint olyan véleményeket hallok, amelyek igencsak rossz megvilágításba helyezik az egyházi iskolákat. Ha valakinek elmondom, hova járok iskolába, az első reakció általában az, hogy „apácaképző”. Amikor mosolyogva próbálom tisztázni a fogalomzavart, beszélgetőtársam ellenszenve az iskolám iránt akkor sem látszik enyhülni. De miért van ez a tartózkodó, idegenkedő hozzáállás, ez a teljes elzárkózás?
Minden a divathoz való alkalmazkodásra sarkallja az embereket mai világunkban, a reklámok, hirdetések, plakátok, gyakran még közvetlen környezetünk is. De mi divatos a mai világban? Egyházi iskolába járni biztosan nem az. Divatos az, ami külföldi, drága, új, multifunkcionális, különleges, egyedi, formabontó.
Az igazi értékek kimentek a divatból. Az egyházi iskolák pedig ezeket az értékeket őrzik makacsul, Pál apostol felszólítását követve: „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” (Filippi 4, 8).
A Refi szilárdan álló falai rengeteg értéket őriznek. Elsőként jut eszembe a hagyományok tisztelete. Itt nem csak az egyházi hagyományokra, hanem a magyar nép hagyományaira is gondolok egyben. Ha szép szokások, tradíciók eddig kiállták az idő próbáját, nem merülhetnek feledésbe csak azért, mert jön egy divathullám, amely néhány évig sem tartja fenn magát. A bocskai egyenruha például megőrzi egy gyönyörű magyar viselet emlékét. A szilencium és preces évszázadok óta létező keretei az iskola jelmondatában megfogalmazott irányelvnek: „orando et laborando.” A Kollégium híres diákjairól megemlékezünk, és az iskolatörténeti kiállításon néhány személyes tárgyukat is láthatjuk.
A számomra legfontosabb érték az emberség. Világunkban a fő cél az érvényesülés. Mindegy, milyen áron, mindegy, hány emberen kell áttaposni, mindegy, hogy közben a lélek szinte kiszárad, a szív megkeményedik, és érző emberekből robotként menetelő, a hatalom szavára bólogató embertömeggé válunk. Nincs idő megállni, nincs idő segíteni valakinek a talpra állásban, hiszen akkor nekünk nem jut majd elég idő teendőink elvégzésére. Mert karriert kell építeni, kell egy új autó, és a szomszédnak van egy sokkal kényelmesebb, divatosabb nyugágya, amilyet nekünk is feltétlenül be kell szereznünk. Minden és mindenki más lényegtelen körülöttünk, egyedül a verseny számít. Fej-fej mellett rohanunk végig az életen, habzsoljuk Isten ajándékait, vagy éppen elszórjuk azokat, esetleg nem is vagyunk elég figyelmesek ahhoz, hogy észrevegyük őket.
A Refiben van idő megállni, nyitni egymás és Isten felé, alkalmak kínálkoznak az elcsendesedésre, napjainkat hálaadással kezdhetjük és fejezhetjük be. Tanáraim igyekeznek mindenkivel egyformán törődni és időnként személyes beszélgetésekre is időt szakítani. Ez nehéz feladat, és minden elismerésem azé a pedagógusé, aki képes minden diákjára időt fordítani, és fáradságos munkával, erőfeszítéseket nem sajnálva terelgeti tanítványait a helyes irányba. Ez a terelgetés hatalmas felelősséggel jár, hiszen egy ember nem tudhatja magától, melyik út pontosan hová vezet és melyik tettnek mi lesz a következménye. De egy református szellemiségű iskolában a nevelő előtt ott a mindent bevilágító lámpás, Isten igéje, amelynek segítségével támogathatja diákjait, és amelynek fényével megvilágíthatja a számukra kijelölt utat.
Tökéletes iskola nem létezik, a Refiben is vannak hiányosságok. Írásom nem lenne teljes és őszinte, ha ezekről nem ejtenék szót.
Fontos emberi értékeknek tartom a legfőbb erényeket, azonban gyakran túlzásokba esnek ezek hangsúlyozásával. Ha szinte kötőszóként emlegetik őket, komolytalanná, elcsépeltté válnak. Sok nevelő abba a hibába esik, hogy olyan értékeket hirdet, amelyeket maga sem birtokol (vagy nem nyilvánvaló, hogy birtokol). Ez a diákra visszásan hat, és a képmutatás érzését kelti. Talán ezért hallom annyi református iskolából elballagott diák szájából, hogy ott mindenki alakoskodó volt, és álszent emberek vették körül, akik semmivel sem voltak különbek tőle, mégis csak szidták és fegyelmezték őt.
A Refibe járó diák feje fölött néha összecsapnak a hullámok. Kötelező programok hétköznap délután és rengeteg tanulnivaló másnapra: már ennyi is elegendő ok lehet a háborgásra. Szerencsére vannak olyan tanáraink, akik türelmesen elmagyarázzák, hogy olyan színvonalas előadást hallhatunk majd, amiért megéri elmenni, és hogy az életben majd fontossági sorrendet kell felállítanuk a teendőink között, amit egyelőre ők tesznek meg a kötelező programok szervezésével. Nem egyszer történt meg, hogy kelletlenül ültem be egy-egy ilyen előadásra, és magamban a másnapra tanulandókat mormoltam, de a program befejeztével lelkileg, szellemileg meggazdagodva és elégedetten álltam fel a székemből. Ezért minden hasonló esemény előtt igyekszem pozitívan állni a helyzethez, és figyelmesen hallgatni a meghívott előadót, akit talán soha többé nem lesz lehetőségem hallani.
A refis diáknak gyakran hiányzik a szabadság, hogy maga oszthassa be idejét, hogy akkor üljön le tanulni, enni, mikor kedve tartja, és akkor mehessen ki a városba, mikor szeretne. Ez a kollégisták számára szinte kivitelezhetetlen, hiszen ahol mindenkire érvényes szabályok gondoskodnak a gördülékeny együttélésről, ott nehéz az összes diáknak a kedvére tenni. Van, aki délután szeret tanulni, van, aki este, és olyan is, aki inkább kora reggel kel fel. Megesik, hogy valakinek este jut eszébe, hogy valami fontosat nem vett meg, és ilyenkor már nem mehet ki a boltba.
Sokszor kollégista diáktársaimmal délután olyan fáradtság lesz úrrá rajtunk, hogy legszívesebben ledőlnénk aludni néhány órát, de délutáni alvásra nincs lehetőség. Ez részben ésszerű, mivel így a tanulásra szánt idő kiesne, éjjelre pedig már kipihennénk magunkat, és nem tudnánk aludni, azonban azt is be kell ismerni, hogy elcsigázottan, laposakat pislantva a tankönyvek lapjainak szemünk előtt összefolyó soraira tanulásunk nem lesz hatékony.
Gyakoriak az olyan szabályok, amelyeket nem tudnak eredményesen betartatni, vagy csak a kollégistáknál veszik őket figyelembe, így azok feleslegessé válnak, és a diákok egy idő után nem is veszik komolyan őket. Ezek helyett vagy újakat kellene hozni, vagy a régieket megerősíteni, hogy hiteltelenné ne váljanak.
A szabad szellemű iskolák hibáiról és jó tulajdonságairól nem tudok túl nagy jártassággal nyilatkozni, de benyomásaim vannak róluk. A szabadság szó manapság igen gyakran összemosódik a szabadossággal, pedig a kettő nem ugyanaz, és míg a szabadság pozitív dolog, a szabadosság egy keresztény ember értékrendjébe nem fér bele.
Az iskola, akárcsak egy munkahely, azért van, hogy az oda járók munkájukat végezzék. Esetünkben a tanulás ez a munka, amit nem segít elő az extrém viselet vagy viselkedés, sőt, inkább hátráltat. Mivel az elfogadható külsőre vonatkozóan igen kevés megkötést tartalmaz az önkormányzati iskolák házirendje, a legkülönfélébb kinézetű egyénekkel találkozhatunk egy ilyen intézményben. Egyre gyakrabban látom a figyelemfelkeltésre törekvő korombeliek kísérleteinek eredményét: lila haj, hét fülbevaló, és olyan ruhák, amik egy divatbemutatón vagy akár a strandon is megállnák a helyüket. Van ennek értelme?
Az a véleményem, hogyha valaki igazán nagy egyéniség, azt megnyilvánulásaival és tetteivel kell bizonyítania, nem pedig azzal, hogy narancssárgára festi a haját. Miért jobb megbotránkoztatni, mint elismerést szerezni? Ha a figyelemfelkeltés a cél, a szorgalmas munka célravezetőbb és hasznosabb is, mint a feltűnősködés. Kirívóan bárki kinézhet, de kiemelkedő eredményeket csak az érhet el, aki komolyan munkálkodik is ennek érdekében.
Rossz benyomásaim ellenére néhány jó dolgot is felfedeztem a szabadszellemű iskolák tevékenységben. Egy ilyen iskolában senkit sem a külseje miatt ítélnek meg. Gyakran hallom önkormányzati iskolába járó ismerőseimtől, hogy „öltözhetsz bárhogyan, amíg kifogástalanul tudod a leckét, az sem érdekel senkit, ha kékre fested a füled”. Ezzel szemben református iskolákban a nevelők gyakran esnek abba a hibába, hogy a kiemelkedő képességű diákokban egyetlen hibaként megtalálják a kelleténél cifrább öltözködést, és szinte az őrületbe kergetik mindenre kiterjedő korlátozásaikkal a szorgalmas diákot. Lehet ezt kedvesen, szelíden is megbeszélni egy tanulóval, de lehet bántóan, taszító módon is, mindkettőre láttam már példát. A szabály mindenkire érvényes, de ha már református iskoláról van szó, a keresztyén szeretet feddés közben sem merülhet feledésbe.
A diákok kreativitása szabadabban szárnyalhat egy önkormányzati iskolában. Az önkormányzati iskolák az egyházi, konzervatív tanintézményektől eltérő módon nyitottak az új dolgokra, változtatásra. A konzervatív iskolák elnépszerűtlenedését gyakran maradiságuk, haladás-ellenességük okozza. Olyannyira magukba zárkóznak ezek az intézmények, hogy nem figyelnek a világ változásaira, képtelenek haladni a korral.
Mindkét iskolatípusnak megvannak az előnyei és hátrányai. Iskolaválasztáskor a leendő diáknak azt kell figyelembe venni, melyik iskola elégíti ki leginkább igényeit. Egy nehezen alkalmazkodó, szabályokat rosszul tűrő tanuló nehezen fogja bírni a kollégiumot, de egy társaságkedvelő, simulékony diák könnyebben viseli majd az összezártságot, sőt, életre szóló élményekkel gazdagodhat. Nem mondhatjuk ki egyértelműen, hogy keresztény értékrendű családból származó fiatalnak egyházi, a vallást a hétköznapokban nem központi kérdésként kezelő család gyermekének pedig önkormányzati iskolában a helye. Gyakran előfordul, hogy hívőként kerül be egy diák egy egyházi intézménybe, és hitében elbizonytalanodva kerül ki onnan. Az is lehetséges, hogy a szülői kényszer hatására egyházi iskolába kerülő, vallási kérdésekben közömbös diák hitében megerősödve és megújulva hagy el egy egyházi iskolát.
Mivel eddigi tanulmányaimat református intézményekben végeztem, és nagyrészt elégedett voltam és vagyok velük, ha választani kéne, mellettük tenném le a voksomat. Rengeteg értéket kaptam, amelyekre mindig emlékezni fogok. Soha annyit nem törődtek velem, és nem támogattak, mint eddigi iskoláimban. Nevelőimre bármiben számíthattam, diáktársaimban megbízhattam, és magas színvonalú oktatásban részesülhettem és részesülhetek jelenleg is, remek tanáraim jóvoltából.
Szeretem a Refit, minden hibája ellenére szeretem, annyira, hogy képtelen vagyok más iskola tanulójaként elképzelni magam. Szeretem, hogy a magas elvárások teljesítéséhez kemény, áldozatos munkát kell végezni, szeretek áldás-békességgel köszönni, ragaszkodom az ódon falakhoz, a régi szokásokhoz, tradíciókhoz. Szívesen veszem fel a bocskait, bármilyen kényelmetlen is néha, és büszkén viselem akkor is, amikor ismeretlenek megállítanak és megkérdezik, miféle jelmezbálba igyekszem. Bánom, hogy sokszor sajnálom az időt a közös alkalmaktól, de örülök, hogy végül mindig lélekben megerősödve hagyom el az Oratóriumot. Csodás dolog, hogy a Refi annyiféle embernek képes menedéket és támogatást nyújtani. A Refi modernkori mentsvár, rejtekhely a külvilág borzalmai elől.
Ha majd gyermekem születik, egészen biztosan egyházi iskolába fogom járatni, és később, ha már ő dönt továbbtanulásáról, én elsőként fogom ajánlani neki a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumát, amelyhez már most, második tanévem végéhez közeledve is ezernyi kellemes, felejthetetlen emlékem fűződik. Félelemmel, de mégis várakozással telve gondolok arra, hogy a Refiből elballagva merre visz majd az utam, és tudom-e elég jól hasznosítani mindazt, amivel itt felvérteztek. Adja Isten, hogy minden refis diáknak sikerüljön a világba kilépve is az itt tanult értékrend szerint élni, hadd lehessünk „Krisztus jóillata Isten dicsőségére”!
Szolyka Hajnalka
