Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pályázat - Lázadás egykor és ma (Varga László Bánk)

2010.10.01

 LÁZADÁS EGYKOR ÉS MA

Vitay Georgina alakjának értelmezése a jelenből Szabó Magda Abigél című regénye alapján 

 

Készítette: Varga László Bánk



Lázadás egykor és ma

 

            Először a filmet láttam, miután édesanyám hosszasan győzködött. Az Abigél az ő kedvenc ifjúsági regénye. Igen, de mit kezdjek én fiú létemre egy olyan történettel, amelynek szereplői nagyrészt lányok, hisztisek, pletykások, ráadásul be vannak zárva egy szigorú egyházi iskolába.

            Aztán a dilemma magától megoldódott, amikor hozzákezdtem az olvasáshoz.  Ahogyan a történet haladt előre, egyre inkább izgalmasnak találtam, ráadásul a regény háttere az a történelmi korszak és esemény, amely mindig is érdekelt: a második világháború. A film szereplői ma már legendák, sajnos közülük sokan eltávoztak. A lázadó Vitay Georginát teljesen hitelesen megformáló gyönyörű Szerencsi Éva, a már akkor halálos beteg Básti Lajos az igazgató szerepében, Horn Mici alakítója, a varázslatos Ruttkai Éva. S akik ma is köztünk vannak, a nagyszerű Garas Dezső, mint az esetlen Kőnig, Zsuzsanna szerepében a bájos Piros Ildikó, s a lányok akkori két kedvence Balázsovits Lajos és Kovács István. Meg kell még említenem azokat a főiskolás lányokat az osztálytársak szerepében, akikből tehetséges színészek lettek, s akiket ma már, sajnos, igen ritkán látunk: Bánfalvi Ági, Zsurzs Kati, Egri Kati, Rátonyi Hajnal.

Ilyen előzmények után fogtam hozzá a regény olvasásához, s nem csalódtam: a történet lebilincselően izgalmas úgy is, hogy már ismertem a végét. Ezáltal még inkább bepillantást nyerhettem a főhősnő lelkében lejátszódó folyamatokba, gondolataiba, olyan részleteket ismertem meg, amelyek a filmbe már nem fértek bele, s a szigorú Matula falai közt játszódó eseményeken kívül feltárult előttem azoknak a hétköznapi hősöknek az alakja is, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben, s akik nem akarták azt, hogy a háború még több emberáldozatot követeljen.

Miért választottam Vitay Georgina alakjának bemutatását? Fiúként talán könnyebb lenne Kőnig tanár úrról vagy az ideális iskoláról írnom. Ami miatt mégis így döntöttem, ez a lázadás. A téma izgalmas, hiszen ki ne lázadt volna már valami ellen életében. Különösen igaz ez a fiatal generációra, mondhatni, a lázadás az ifjúkor sajátossága. Középkorú vagy idős lázadókról nemigen tudok, azzal viszont tisztában vagyok, hogy szüleim, akik ifjú korukban, ha nem is azonos területén az életnek, de nagy lázadók voltak, most polgári értékeket valló, inkább konzervatív gondolkodású emberek. A konzervatív itt nem maradiságot jelent, hanem a magyarsághoz, a kulturális értékekhez való ragaszkodást. A gyermeknevelésben azért kicsit liberálisabbak, és én igyekszem ezzel nem visszaélni.

Mi a lázadás? Sokféle jelentése van, pl.: erőszakos eszközökkel, rendszerint fegyveresen támadni vezetők, feljebbvalók vagy az államhatalom ellen. Forradalom, harc, felkelés. Indulatosan, hevesen és hangosan elégedetlenkedni a helyzettel és a körülményekkel. Lázadni persze sokféleképpen lehet, s talán még több is a lázadásnak azon formája, amelyet nem fegyverrel s nem hangosan cselekednek. Hanem hogyan? Hallgatással, öltözködéssel, hajviselettel, zenei irányzatokkal, távolmaradással, bojkottal, szavazással stb.

Az ember azt gondolná, hogy a lázadás inkább a férfiakhoz köthető cselekedet, mivel ők fognak fegyvert, részt vesznek háborúkban, forradalmakban, ők képviselik az erőt. A lázadás mindig valamiféle erőt mutat. Pedig a történelem folyamán számos nő vagy nők csoportja lázadt fel épp a férfiak vagy a férfiak által hozott törvények, általuk fenntartott és elfogadott dogmák ellen. A minap hallottam erre azt a felháborító példát, miszerint a 17. században egyes helyeken a nőket asszonyi állatnak tartották, akiknek még lelkük sincs.

Miután választott témám címe: Lázadás egykor és ma, álljon itt néhány példa a világ- és a magyar történelemből (a teljesség igénye nélkül), hogyan harcoltak a nők a jogaikért, milyen eredményeket értek el, illetve hogyan reagált erre a társadalom, pozitív vagy negatív volt-e a megítélésük.

Feminizmus — latin eredetű szó, mozgalom, amelynek kitűzött célja, hogy javítson a nők társadalmi helyzetén, megvalósítsa az egyenjogúságukat. Több százévnyi küzdelem ez politikában, munkahelyen, családban. Sokan (férfiak és nők) ma is gúnyszóként használják a feminista jelzőt. A nőjogi aktivistákkal kapcsolatos előítéletek makacsul tartják magukat, pedig ha ezek a nők „nyugton maradnak”, és beletörődnek az aktuális viszonyokba, nemcsak hogy nem szavazhatnának, de talán még ma is korlátoznák a jogukat, például a tanuláshoz, vagy a saját keresetükkel való szabad rendelkezéshez.

Szapphó, Jeanne d’Arc, I. Erzsébet, Nagy Katalin bizonyára nem tudták mi a feminizmus, de az elsők között voltak, akik bizonyították, hogy „a családi tűzhely” őrzésén kívül másra is képesek lehetnek a nők. Királynők, szentek, tudósok, költők: kivételes személyiségek voltak, de a nők helyzetén ők sem tudtak javítani.

A női egyenjogúságért való harc a feminizmussal kezdődött. A nők először a felvilágosodás kori változások idején tiltakoztak nyilvánosan a férfiak zsarnoksága ellen. A francia forradalom idején a Forradalmi Republikánus Női Polgárok csoportja szavazójogot követelt és azt, hogy a nők is betölthessenek magas polgári és katonai pozíciókat. Az Egyesült Államokban a rabszolgaság elleni harcból nőtt ki a mozgalom. Követelték, hogy a nőknek is lehessen magántulajdonuk, karrierjük, szavazati joguk. Harcoltak a házasságon belüli erőszak ellen a válás lehetőségéért. Ha lassan is, de változások kezdődtek. Az elszánt asszonyok elérték, hogy New York államban módosítsák a törvényt, miszerint a munkaadók a feleség bérét a férjnek fizessék ki.

A Brit Birodalomban is ez volt a nőmozgalom egyik legfontosabb kérdése: a bér. A női munkát eleve rosszabbul fizették, mint a férfiét. Feministák három generációja harcolta ki a jogot a tanuláshoz, a keresettel való szabad rendelkezéshez és a politikai választáshoz. Végül a háború érte el, amit az asszonyok nem. A gyárakba nők kerültek a harcoló vagy halott férfiak helyére. A kormány kénytelen volt engedni: 1918-ban a harminc feletti nők szavazójogot kaptak.

Eközben a világ sok más országában is kivívták a nők a szavazati jogot. A húszas évekre a legtöbb lány részesülhetett általános iskolai oktatásban, sőt a felsőbb középosztályból mind többen mentek egyetemre, választottak szellemi foglalkozást. Nagy visszalépést jelentettek ehhez képest a harmincas évek, amikor a gazdasági válság után hatalomra került diktátorok az eredmények megsemmisítését akarták. „A nők helye az ágyban, a konyhában és a templomban van.” — hangoztatta Hitler.

A háború után a feminizmus tömegmozgalommá vált. Több mint kétezer szervezet alakult: ide tartoztak az önsegélyező egészségügyi csoportok, a kongresszusi lobbizók, az indián és fekete nők csoportjai, sőt, még feminista apácacsoport is volt.

A nőmozgalom jelentős politikai erővé nőtte ki magát Európában és Észak-Amerikában, de megjelent Afrikában, Ázsiában, sőt az arab világban is.

            A nőjogi törekvések hosszú hagyományra tekintenek vissza hazánkban is. A 19. század társadalmi mozgásai Magyarországra is eljutottak, számos nő és férfi állt ki tettel, szóval és írással a két nem egyenjogúsága mellett. Néhány példa a magyar nőjogi harcosok közül. Az első magyar nőjogi publicista Karacs Ferencné Takács Éva. Írásaiban a nők férfiakéval egyenrangú szellemi képességei mellett állt ki. Karacs Teréz Takács Éva leánya nevelőnő, írónő volt. Miskolcon leányiskolát és nevelőintézetet alapított, melyben az országban elsőként polgárlányok nevelésére is lehetőség nyílt.

            Gróf Teleki Blanka az első leánynevelő intézet alapítója. Nagynénje, Brunszvik Teréz hatására választotta a nőknek a férfiakéval egyenértékű oktatást életcéljául. 1846-ban magyar nyelvű leánynevelő intézetet állított fel Pesten Lővei Klárával. Hosszan sorolhatnánk még azoknak a bátor, okos és elszánt nőknek a nevét, akik a maguk korában úttörők voltak tudományokban, művészetekben, sportban, politikában, irodalomban, s olyan eredményeket értek el, értékeket hoztak létre, mely semmivel nem kisebb bármely férfi teljesítményénél. És azért tudtak nagyok lenni, mert fellázadtak a társadalmi konvenciók ellen. Álljon itt még néhány név ezen hölgyek köréből:

§  George Sand írónő, aki férfi álnéven írt;

§  Marie Curie fizikus, vegyész, a rádium és a polónium felfedezője;

§  Valentyina Tyereskova, az első női űrhajós;

§  Lorántffy Zsuzsanna, Rákóczi György felesége, a református egyház és iskolák támogatója, a sárospataki kollégium fénykora is az ő nevéhez fűződik;

§  Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc anyja, aki maga állt seregeik élére, s védte a császáriaktól Munkács várát;

§  Déryné Széppataki Róza, a magyar vándorszínészet kiváló komikája;

§  Kaffka Margit, író, költőnő, tanár, a Nyugat munkatársa,

§  Tormay Cecile, írónő, akit Nobel-díjra jelöltek;

§  Kéthly Anna, országgyűlési képviselő, 1948-ig az MSZDP vezető politikusa, akiről az a mondás járta: „egyetlen férfi van a magyar parlamentben – az is nő.”

 

Hasonló élethivatást választott magának Szabó Magda is. Író lett, ami nem mindennapos pálya volt akkor egy nő számára. 1917-ben született Debrecenben, s a cívis városban a reformáció hazájában töltötte gyermekkorát. A református leánynevelő intézetben tanult, 1935-ben érettségizett. 1940-ben a Debreceni Egyetem latin-magyar szakán szerzett diplomát és bölcsészdoktori címet. Gyermekkoráról, polgári neveltetéséről több művében is megemlékezik. A szigorú leánynevelő intézet légköre, a latinos műveltség személyiségformáló ereje érdekli. A két világháború közötti időszakról szóló írásaiban a művelt és felvilágosult debreceni életforma mellett megjelenik a tipikus és a lázadó női életút. Mindkettő a korabeli leánynevelés komplikációit állítja elénk: a tradicionális férjhezmenetel és a karrier utáni vágy összeférhetetlensége, a kettő közti választás szükségszerűsége okozza a bonyodalmakat. A nevelőintézet szimbolikus hely: már eleve feszültségekkel terhelt, fülledt légkör, mely életre szólóan befolyásolta a fiatal lányok lelkét. Szabó Magda munkáiba beépül egy másik feszültség forrása, a történelem. Ez a Monarchia felbomlásával kezdődik, a második világháborúval folytatódik és a polgári életformát veszélyeztető szocialista átrendeződéssel ér véget.

Az általános emberi sors, kitüntetetten a női sors és a történelem szorosan összefonódik nála.

            Az Abigél című ifjúsági regényében diák és tanárkori saját élményét dolgozza fel. Amint Szabó Magda később írta: „Az Abigél azt szerette volna megmutatni, hogy nincs közösség, amelyet el nem ér a háború, de csak másodsorban egy felekezeti leányiskola Hitler-korabeli ábrázolása.”

            A regény főszereplője Vitay Georgina is lázadó fiatal lány, de másképpen, mint azok a nők, akikről eddig írtam. Az ő lázadásai inkább hasonlítanak egy mai fiatal lázadásához. Hiszen ő nem akar hőssé válni, nincsenek világmegváltó céljai. Csupán vissza akar kapni valamit, amit elveszített, majd pedig túlélni társaival együtt a háború borzalmait. Lázadása akkor kezdődik, amikor tábornok édesapja egy szigorú, zárt kollégiumba, a Matula püspökről elnevezett leánynevelő intézetbe viszi.

Az iskola helyszíne egy képzeletbeli határszéli kisváros, Árkod. Gina nem tudja, miért küldi édesapja intézetbe, ezért elméleteket gyárt: régóta özvegy apja bizonyára nősülni készül, s ő zavarná az új feleséget. A tábornok persze nem árulhatja el neki egyelőre az igazi okot. A történet elején Gina semmiben nem különbözik egy mai tizenévestől. Szeret utazni, divatosan öltözni, udvarlója is van, egy hadnagy, akit nem tudni, miért, a tábornok nem néz jó szemmel. Ez persze nem akadályozza meg Ginát, hogy találkozzon szerelmével, s ebben nagynénje, a bohókás Mimó néni is segítségére van. A gimnázium, ahova jár modern felfogású iskola, ahol nem sok a kötöttség, az istentiszteletek sem kötelezőek. De mindez sajnos a múlté. Mint ahogyan a múlté Marszell, a francia nevelőnő, a biztonságos, kényelmes polgári élet, a külföldi utazások, a pesti barátnők, a kiszámíthatóság. A kislánynak utaznia kell, s mivel nem ismeri az okokat, hát lázad. Apját — akit mindenkinél jobban szeret, s aki megpróbálja pótolni rég halott édesanyját — megsérti, mikor hamutartót vesz neki egy ékszerésznél, tudván, hogy nem is dohányzik. Teszi mindezt dühében, szomorúságában, tehetetlenségében. Meggondolatlan cselekedetei, hirtelen kimondott szavai később több ízben is bajba sodorják.

            Nem találkoztam még olyan tizenévessel, aki örömmel viselte volna az iskolai egyenruhát vagy az iskolaköpenyt (ha van még ilyen). Ma már intézményektől függ, hogy milyen elvárások vannak iskolai viselet tekintetében, az egyenruha inkább csak ünnepi alkalommal vagy vizsgákon kötelező. Egyes szigorúbb iskolákban a szoknya hosszát is centire meghatározzák, máshol csak egy nyakkendő jelzi az összetartozást.

Vitay Georgina, mikor először látta meg leendő osztálytársait az intézeti viseletben, azt gondolta, hogy talán soha nem fogja tudni egymástól megkülönböztetni őket. A borzalmas egyenruhát mintha csak arra találták volna ki, hogy elcsúfítsák vele a fiatal lányokat, s hogy férfiember az utcán nehogy véletlenül rajtuk felejtse tekintetét. Ginát egyébként is megviselte, amikor ruhájától kezdve ékszereiig, személyes tárgyaiig mindentől meg kellett válnia. Mikor angol fürtjeit is csúf varkocsba fonták, tehetetlenségében majdnem sírva fakadt. Ezzel minden szálat elvágtak, ami előző életével összekötötte. Azaz mégsem. Néhány apróságot — fésűt, fényképalbumot, púderdobozt — elrejtett a mosdóban egy virágláda alá. Ezzel kezdetét vette a kislány lázadása a számára értelmetlen intézeti szigor ellen.

            Ginát már az első napon felbosszantotta osztálytársai gyerekes viselkedése. Pedig a lányok rögtön bizalmukba fogadták, beavatták titkaikba. Például Abigél mítoszába, amit a kertben álló leányszobor köré költött Horn Mici, a hajdani diáklány. Abigél alakját valaki megszemélyesíti, átveszi a szobor korsójába helyezett üzeneteket, s rejtélyes módon segít a rászorultaknak. Az ötödik osztály titka a „férjhez menési” szertartás is, melynek során a lányok az osztályleltárban szereplő tételeket kapják férjül. Ez is Horn Mici tradíciója, de Gina csak annyit ért helyzetéből, hogy hadnagy udvarlóját egy üres terráriummal akarják pótolni, és ezzel őt gúnyolni. Megsértődik, ki akar szállni a játékból, a lányokat vérig sérti. Pedig csak enyhíteni akarták az otthontól való elszakadás fájdalmát. Gina nagyobb bűne mégis az volt, hogy az osztály titkát elárulta az igazgatónak. Nem gonoszságból, nem rosszindulatból, csak éppen egy gyenge pillanatában. Ez azonban épp elég volt, hogy egy időre megpecsételje saját sorsát: osztálytársai kiközösítették. Ami ezután következett, arra korábban legrosszabb álmában sem gondolt. A lányok minden közeledését, gesztusát visszautasítják, Gina teljesen egyedül marad ebben a rideg, idegen világban. Hiába a makulátlan Zsuzsanna testvér jó szándéka, Gina úgy érzi, nem tud tovább itt és így élni, egyetlen megoldásnak a szökést látja. A szökési kísérletre hamarosan az általa még nem is ismert, de már gyűlölt Horn Mici uzsonnáján került sor. A kislány saját érzései ellen is lázad, hiszen akaratlanul is szimpatikusnak találja az asszonyt. Csak éppen minduntalan a balul sikerült „férjhez menésre” emlékezteti, így inkább haraggal gondol rá.

Minden reménye elszáll, amikor az állomáson éppen Kőnig fogja el és vezeti vissza, mintha csak eltévedt volna. A lenézett Kőnig, aki nem számított a lányok szemében, így Gináéban sem, mert túl engedékeny volt, jelentéktelen külsejű, szentimentális. A matulásoknak annyira vérükké vált a fegyelem, a szigorúság, hogy mihelyt valaki lazított a gyeplőn, kinevették a gyenge kezű nevelőt. Gina, mint minden tizenéves, a bátor jóképű fiatalembereket, a hősöket szerette, ezért folyamatosan lázadt Kőnig ellen is azzal, hogy óráin nem figyelt, tantárgyait is elutasította.

            A mai diákok gyakran lázadnak a tananyag mennyisége, nehézsége ellen. Általános iskolában mi is próbálkoztunk osztályfőnökünknél vadul lobogtatva a házirendet, miszerint egy nap háromnál több témazárót nem lehet íratni. Miután osztályfőnök helyre tett bennünket, szó nélkül megírtuk a napi három dolgozatot.

A matulások, köztük Gina sokszor lázadtak az intézet szigora ellen, de a követelmények ellen soha. Tudták, ez a dolguk, a tanulás. Sikerélménye annak sem volt, aki megfelelt, hiszen ez a kötelessége, ne várjon érte dicséretet.

            A kiközösített Gina elkeseredett dühében hibákat követ el. Osztálytársainak szóló búcsúlevelében megírja szökési szándékát és később Kőniggel is közli. Annyira szeretne végre megszabadulni szenvedései színhelyétől. Nem sejti, hogy ezzel saját és apja életét is veszélybe sodorja.

Amikor Vitay tábornok beavatja lányát a titokba, Gina pillanatok alatt gyermekből felnőtté válik. Vajon hogy birkózik meg a tizenöt éves lány ezzel a súlyos teherrel, amelyet nem oszthat meg senkivel. Mellbevágó a felismerés, hogy semmi nem az, aminek addig hitte, a történelem órákon sem ezt tanítják.

Ettől kezdve nem tartja riasztónak a Matulát, már nem lázad ellene, tudja, hogy ez az egyetlen hely, amely megoltalmazza őt a kinti világ szörnyűségeitől. A változás, ami végbement benne, immáron arra készteti, hogy a benti vasfegyelem helyett a háborús külvilág borzalmai ellen lázadjon. Persze csak lélekben, hiszen senkinek sem szólhat titkáról. Pedig hamarosan kibékül a lányokkal: egy légógyakorlaton a közelgő halál rettenetét átérezve apjára gondol, és bocsánatot kér a többiektől, legyőzve ezzel kezdeti büszkeségét, szókimondó természetét.

A másik megrendítő felismerés, amikor először jelentkezik a csodatévő Abigél, és visszajuttatja hozzá a búcsúlevelet, amit dühében írt a lányoknak. Nyomozni kezd a titokzatos jótevő után megszegve ezzel az intézeti szabályokat, de ami évek óta senkinek sem sikerül, neki sem.

A mázsás súlyként ránehezedő teher azonban nem akadályozza meg Ginát abban, hogy osztálytársaival, akiket immár testvéreinek tekint, vidám és boldog perceket éljenek át az intézetben. Beavatják egymást kisebb-nagyobb titkaikba, akár csak a mai tizenévesek. Gina is mesél fess udvarlójáról Kuncz Feriről, akivel még azt sem szabad megosztani, hogy hol tartózkodik. Együtt tárgyalják meg tanáraik magánéletét, különösen Zsuzsanna és Kalmár szerelmi ügyét, titokban jókat mosolyognak a csetlő-botló Kőnigen, majd Gina megismerteti az osztállyal a Sokoray Atala egyik tradícióját, a dupla dolgozatot. Persze ezzel majdnem bajt hoz megint az osztályra, de ezúttal mindenki megússza enyhe büntetéssel. Neki ugyan bocsánatot kell kérnie Kőnigtől, mert a dolgozatban megsértette. Mindezt Zsuzsanna és Kalmár jelenlétében, s ismerve hármuk viszonyát, Gina az események mellékszereplőjévé válik.

Osztálytársai közül két lány kerül igazán közel a szívéhez. Az egyik az árva Torma Piroska, aki soha nem ismerte a szüleit, egyetlen élő rokona Torma Gedeon, az igazgató. Gina úgy érzi, kettejük sorsa hasonló, hiszen amikor hetekig nem kap hírt az apjától, ugyanolyan árvának érzi magát. Különösen így volt ez a karácsonyi szünetben, mikor minden gyerek hazautazott, csak ők ketten bolyongtak a kihalt, üres folyosókon. Ez újabb alkalom volt, hogy Ginából kitörjön a lázadó, hiszen Kőnig még azt is meghiúsította, hogy hazatelefonáljon. Dühében és elkeseredettségében megint megsérti a felnőtteket, nem sejtve, hogy mitől óvták meg újból. A másik lány, akit különösen szeretett, Bánki Anna, aki zsidó származása miatt lett annak az erkölcstelen rendszernek az üldözöttje.

Gina Abigél közreműködésével segít barátnőjén, s talán akkor fel sem fogta, hogy pár hónap múlva, amikor elszabadul a pokol, a halál torkából menti meg őt, s még három másik lányt a Matulából.

Gina folyamatosan érzi annak az embernek a jelenlétét, akire apja még ideérkezésük előtt rábízta; Ő az árkodi ellenálló, aki lázító feliratokat ragasztgat, aki a templomban kicseréli az énekmutató táblákat. Nagy önfegyelmet kíván Ginától, hogy véletlenül se szólja el magát, hiszen ezt az embert rajta kívül mindenki ellenséges felforgatónak tekinti, az ő szemében viszont hős.

            A sors furcsa játéka, hogy az sodorta Ginát veszélybe, akit a haláltól mentett meg. Bánki hálából elárulta Kuncz hadnagynak Gina tartózkodási helyét. A kislány többé nem volt biztonságban a Matulában. A megnyerő udvarló ugyanis végig Vitay tábornok után kémkedett, miközben Ginának tette a szépet. Villámcsapásszerű volt a felismerés a kislány számára. Abigél ekkor kezd igazán beavatkozni életébe. Kuncz Feri eljön a Matulába, s mindenféle hazugsággal megpróbálja őt kicsalni. Nincs más hátra, meg kell szöknie az intézetből, s ezt a szökést már apja szövetségesei szervezik. Újabb felismerés: a kiállhatatlan Horn Mici a szökés egyik szervezője. Gina ettől fogva utolsó pillanatig azt hiszi, ő Abigél. Pedig még nincs vége a meglepetések sorának. A mellbevágó igazság a regény utolsó oldalán derül ki. Az utolsó drámai feszültség forrása, amikor Gina már matulás keménységgel vádolja magát, amiért addig félreismerte, sőt megvetette König tanár urat, azt a férfit, aki a legbátrabb, legtisztább szívű azok közül, akiket addigi életében ismert. S akiben túl későn ismerte fel Abigélt.

            Az önfejű, dacos, lázadó kislányt az otthontól való elszakadás, a kollégiumi fegyelembe való betörés, a szerelmi csalódás, a világszemlélet-váltás fegyelmezett, felelősen gondolkodó felnőtté változtatta. Viharos egymásutánban kellett vizsgáznia egyéniségmegőrző erőből, közösségbe illeszkedő képességből, titoktartó keménységből, konok haragból, okos szeretetből.

Mit üzen nekünk Vitay Georgina a múltból? Hogy ne adjuk fel egyéniségünket? Hogy méltósággal viseljük a terhet, amit a sors reánk oszt? Hogy tudjunk bocsánatot kérni és megbocsátani? Hogy a felnőtteknek is igazuk lehet néha? Hogy nem mindig minden az, aminek látszik? Hogy a szeretet a legfontosabb összekötő kapocs? Hogy vannak dolgok, ami ellen lázadni, tiltakozni kell?

            Valóban, milyen lázadók vagyunk mi, mai tizenévesek? Először is ez a jelenség az életkorral járó természetes állapot. Még nem felnőtt, de már nem gyerek. Keresi a helyét a társadalomban, a saját kortársai közt, szűkebb környezetében. Ez a korszak a személyiség formálódásának legintenzívebb időszaka, az önmegismerés az „én” szerepének időszaka. Fő kérdései: ki vagyok én, milyen vagyok, miért születtem. Már nem tűri, ha utasítják, beleszólnak dolgaiba (főként szülei), de még szüksége van a felnőttek segítségére. Ez a kettősség néha frusztrálttá teszi, ebből születhet a lázadás.

Milyen formái lehetnek egy kamasz lázadásának? Elsősorban a külső jegyek: ruházat, meghökkentő hajviselet (ma ennek csak a fantázia szab határt), fülbevaló fiúknak, tetkó, piercing, világnézetet demonstráló ruhák, ékszerek. Bár véleményem szerint ezek egy része csupán divathóbort. „ Viselem, mert a többinek is ilyen van.” Vagy „azért hordom, mert különbözni akarok a többiektől.”

A lázadás másik formája a viselkedés. A kamasz visszabeszél szüleinek, tanárainak, vagy az ellenkezője: magába zárkózik, lehetetlen vele kommunikálni. Ismertem olyan fiatalt, aki bezárkózott és egész nap teljes hangerőn bömböltette a zenét, mert szülei nem engedték el a barátaival. Közben nem engedett be senkit a szobájába.

A lázadás szélsőségesebb, súlyosabb formája, amikor a viselkedés devianciába fordul. Amikor egy diák sokat hiányzik, „lóg” az iskolából, már figyelmeztetés lehet a szülőnek. A deviáns magatartás okai legtöbbször a családban keresendők. A szülők nem megfelelő gondoskodása, magatartása, válás, szegényég mind a folyamatot elősegítő tényezők. Persze láttunk már olyan fiatalokat is, akiknél megvolt a biztos anyagi háttér, csak épp a szülők nem törődtek velük, szeretetet nem kaptak. A már említett lógást követheti a sorban a csavargás, a szökés, a rossz társaságba való keveredés. Innen már egyenes az út a bűnözéshez. Az utolsó lépcsőfok lehet börtön vagy akár halál is.

Milyen lázadók voltak szüleink, nagyszüleink? Az ötvenes évek embertelen, lélekpusztító légkörében nem volt egyszerű lázadónak lenni, „mert képzeletedben sem vagy független” – írja Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében. 1956. október 23-án viszont egy nép mondta: „Elég volt.” A forradalmárok ifjak voltak, akik fellázadnak a kommunista diktatúra ellen.

A hatvanas évek lázadói már a beat-korszak gyermekei. Illés, Metró, Omega, hosszú haj a fiúknak, farmer, miniszoknya, beat-koncerteken üvöltő fiatalok. Az együttesek sokszor, „jelbeszédben” mondták el véleményüket a fennálló rendszerről.

Nyugaton Woodstock, diáklázadások a polgári fogyasztói társadalom ellen. A 70-es, 80-as években, amikor március 15-e még piros betűs ünnep sem volt, gyakran zavartak szét a rendőrök a Batthyány-örökmécsesnél ünneplő kokárdás fiatalokat. Volt, aki azzal lázadt az akkori rendszer ellen, hogy nyugatra szökött, vagyis disszidált. Az apám szüleitől, nagyszüleitől mindent elvettek az 50-es években, őt pedig gyakran érte hátrányos megkülönböztetés „kulák” származása miatt. Nem csoda tehát, hogy nem szimpatizált az akkori rendszerrel. Szabad Európát hallgatott, szamizdat kiadványokat tartott otthon, s az erdélyi magyar barátainak itthoni folyóiratokat, könyveket vitt át. Fél Európát bejárta kerékpárral, s amikor Erdélyben hátizsákjára tűzte a magyar zászlót, mondhatni, a bőrét vitte vásárra.

            A 90-es évek elején bekövetkezett a sokak által várt rendszerváltás. Lehet, hogy az emberek mást vártak, nem mindenben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de mégis megszületett egy többpárti demokrácia, megnyíltak a határok, és végre szabadon lehetett beszélni a múlt rendszer által elhazudott vagy agyonhallgatott történelmi eseményekről, nemzeti tragédiákról. Így például 56-ról vagy Trianonról.

            Így tehát az én korosztályom életéből kimarad a fenti értelemben vett lázadás lehetősége? Eddig szüleim mindent biztosítottak nekem, én magam sosem voltam elégedetlen. Mégis nagyon elszomorítanak a társadalmi igazságtalanságok. Az, hogy sok embernek nincs munkája, a lakást is elvehetik a fejük felől, míg bizonyos helyeken milliók tűnnek el, ki tudja, hova. Felháborít, amikor vezető politikusok a szemünkbe hazudnak. Bánt, amikor magyarokat vernek a szomszéd országokban, vagy ha a Székely himnuszt középszerű műdalnak nevezik itthoni mértékadók. Elszomorít, hogy hazánkban ma is éhezhetnek gyerekek, mint ahogyan az is, ha az állatok jogai sérülnek.

Végül a fenti gondolatokhoz kapcsolódva, kortársaimnak is jó szívvel ajánlom Szabó Magda regényét. Vitay Georgina története talán rádöbbenti őket arra, hogy a legreménytelenebb helyzetből is lehet kiút, ha van az embernek tartása és lelki ereje; hogy fontosak a barátok, de a felnőttekhez is fordulhatnak segítségért, ha nagy bajban vannak; hogy a tanulás nagyon fontos (a regény utal rá, hogy Gina is folytatta tanulmányait, miután véget ért a háború). Ez az egyetlen dolog, ami később megtérül, még akkor is, ha pillanatnyilag nem érzünk motivációt. Lázadni pedig lehet, sőt kell is, de csak akkor, ha nem öncélú polgárpukkasztás, hanem jobbító, nemes szándék vezérel bennünket.